Részlet az Iletria legendája c., hatkötetesre tervezett regénysorozatom első részéből. 

A kézirat zsánere high fantasy, kaland és karakterdráma, a történet pedig a társadalmilag, poltikailag és földrajzilag feloszott Iletriában játszódik, ahol háború szelei érkeznek keletről, délről és belülről is, valamint valami ősi hatalom is éppen ekkor üti fel ismét a fejét. 

A világa a magyar hitvilágra, a sintora és buddhizmusra, valamint a sámánizmusra épül.

8. fejezet - A koroni helytartó (részlet)

Elena le sem tudta venni a szemét azégről. A fodrozódó vízbuborék fölött csak halvány fény árulkodott róla, hogy ezer meg ezer méterrel fölöttük a nap fénylik. Elenát pedig körülvette a Tenger, csak ámult, akármerre nézett. Mindenre kék színt vetett a nap.

A sétautat padok díszítették néhányszáz lépésenként. Elena ittlétük alatt szívesen lépdelt itt, kezeit hátul összekulcsolva, figyelve a vizet fölöttük. A pajzs zúgásához már egészen hozzászokott a füle.

Meisoi ruhákat viselt. Mind az ő méretére szabva, ami arra engedett következtetni – mivel Amanda rendkívül magas volt, hozzá képest biztosan –, hogy Ernald egyenesen a számára tervezte a ruhákat.

– Ajándék – erősítette meg a gyanúját a szolgáló, mikor rákérdezett.

Harmadik itt töltött napján barna csizmát viselt, és vastag szövetből szőtt, sötétkék ruhát. A rábarázdált minta pikkelyre emlékeztette. Felül még egy rózsaszín kiskabátot hordott, kezein pedig fehér kesztyűt. Nemcsak, hogy fél éve most érezte először magát igazán előkelőnek, de még soha nem érezte magát annyira annak, mint most. Olyan fülbevalót hordott, amit órákig elnézegetett volna a tükörbe. A nyaklánca színaranyból készült.

Ha lehet, még a ruháknál is jobban szerette a könyvtárat, amivel gróf Ernald Ghane büszkélkedhetett. Harmadik reggelén korán kelt, hogy titokban kiosonjon egy könyvvel – bár kételte, hogy bárki megállította volna –, az Evilág teremtése Tansus Bogdan krónikás tollából. Ugyanaz a Bogdan mester írta, akitől Aurel tanította. Az Iletria legendája apámnál van.

A könyv nagy volt. Nem igazán volt vastag, inkább széles és hosszú, valamint bitang nehéz. Elena kivonult a kertbe, hogy keresztbe tett lábakkal olvasson a friss tengeri levegőn a lámpaoszlopok fényénél, de ülve is alig bírta el a könyvet. Vörös kötésű vénség, de lapjai még nem mállottak.

Sűrű képekkel mesélt a könyv, de hiába a nagy betűi, Elena megküzdött az olvasásával. Összeráncolt homlokkal, minden figyelmét a könyvre összpontosította, de érezte, hogy alig halad. Egy óra alatt alig egy oldalt sikerült végigolvasnia. Viszont a nyitóoldalon is lekötötte a festett kép: egy erdő, melynek fáin egy hatalmas ragadozómadár ült királyian, az erdő népe pedig – patrónusok – köré sereglettek.

– A turulmadár – csendült egy búgó hang a közelében. Ijedtében elejtette a könyvet és felsikított. A szíve kétszeres sebességgel kezdett el dobogni, mikor meglátta, hogy Ernald Ghane áll mellette. A férfi vastag szőrmekabátot viselt, és egy sétapálcára támaszkodott. Mosolygott, de ez nem nyugtatta meg a lányt. – Az egyik leghatalmasabb patrónus. Azt mondják, Alor új földi alakja.

– Bocsásson meg, nagyuram – szabadkozott a lány riadtan, ahogy megpróbálta felemelni a földről a könyvet, bár izgalmában ismét leejtette.

– Fátylat rá, lányom. Nehéz könyv, a te karjaid pedig gyengék – mondta a férfi. Elena nagy szemekkel nézett rá. – Nehogy sértésnek vedd, én is nehezen bírom el. Tudod, apámmal ellentétben sosem voltam nagy harcos, sem erős ember. Mindössze az eszét örököltem, bár őt mégsem az eszéért félték Iletriaszerte. Mondd, ismered az apámat?

– Nem, nagyúr.

– A vén Apor Ghane. Ő most a családi birtokunkon él, odafent. Mondd, lányom, mit olvasol?

A lány két kézzel emelte meg a könyvet, hogy megmutassa Ernald Ghane-nek. Az értő mosollyal vizslatta, bár nem vette el a lánytól, hogy közelebbről is megnézze. Elena megérezte a nagyúr szája bűzét.

– Bogdan mester – mondta elgondolkodva. – Különös alak. A meséi nem többek egyszerű humbugnál. Olvass Kampelltől. Ő jó anyag. Bogdan egy féleszű flótás volt.

– Ez nem igaz – tiltakozott a lány, mielőtt még átgondolta volna, hogy mit mond. Elpirult. – Ó, én... Bocsásson meg.

– Az eltérő vélemény még nem bűn. Nem egy mocskos jobbágy vagy – jegyezte meg nevetgélve Ghane nagyúr. – Leülhetek? A lábaim fáradtak.

Elena megszeppenve bólintott. Ghane nyögve foglalt helyett mellette.

– Jaj... Egyszer én is voltam ám ifjú. Én még emlékszem rá, de a csontjaim már nem – motyogta. – Örülök, hogy magunk vagyunk. Ahányszor kijönnék sétálni a kagylókertembe, három testőr kísér. De nem véletlenül építtettem labirintussá, ők eltévednek én pedig nem. Szóval, neked tetszik Bogdan krónikás munkája?

– Nem tudom – vallotta be a lány. – Nem sokat olvastam belőle.

– Iletria legnagyobb történésze – mondta Ghane. – Megírta a Nelos tenger történelmét – drámaian felmutatott a körülöttük morajló tengerre. –, pedig soha életében nem látta a tengert. A teremtéselmélete is hibás.

– Mit gondol teremtéselméletnek? – kérdezte a lány.

– Lőjem le a könyv végét? – kérdezte Ghane mosolyogva. – Hisz csak most kezdted el.

– Nehezen megy az olvasás – felelte a lány. – Holnap pedig indulunk.

– Bogdan mester a régi krónikát meséli el újra, csak még hosszabban – felelte Ernald Ghane. – A világ megteremtette önmagát és saját maga nevezte meg az istenét. Alor lett a kiválasztottja, aki szétválasztotta a kontinenseket, a törzseket pedig országgá növelte. Követőket és tanítványokat gyűjtött, és kinevezte az új világa négy lovasát, a prófétákat, a...

– A sámánokat – mondta Elena.

– Úgy van. Te ebben hiszel?

– Igen – bólintott Elena. – Alor az istenünk, aki meghalt az emberek bűneiért. Ha nem hinnék benne, nem vezekelnék az életemben, és akkor a halálom után kéne.

– Bölcs meglátás – jegyezte meg Ernald Ghane.

– Szentpatakon nem Alorban hisznek – jegyezte meg a lány. Nem tudta, miért mer beszélni. Talán a nagyúr gyermeki viselkedése, vagy a barátságos mosolya, vagy csak a tény, hogy odaült mellé és barátian beszélgetett vele. – Ők a Sinákban hisznek, a halál isteneiben.

– Ismerem őket – bólintott Ernald Ghane. – Rondania nagy része bennük hisz, az isteni csillag nyolc ágában. A halálistenekben, az életistenekben, a szüzesség és a termékenység istenében... Csak ellentéteket sorolnak fel, meg sem erőltetik magukat. Biztosan ezt is a krónikásuk találta ki.

Elena magában kuncogott. Valamiért örült neki, hogy Ernald Ghane a Sinákat hozzá hasonlóan ostobaságnak tartja. Háhá, Denn! Első dolga lesz neki beszámolni erről a beszélgetésről, ha visszamennek. Mikor a nagyúr újra megszólalt, a hangja ridegen csengett.

– Szeretném azt hinni, hogy bogarat ültettem a füledbe, Elena Hollarton – mondta. Egészen más hangon beszélt, mint korábban. A tegnapi sipítozását, és a korábbi barátságos csevegő-hangját most egy dallamos, vékony és kimért hanglejtés váltotta le. A mosolya sem volt annyira széles és erőltetett, mint eddig. A szeméből ezúttal lenézés helyett inkább kíváncsiság sugárzott.

– Na-nagyúr? – dadogta a lány.

– Ó jaj, nehogy megijedj nekem – mentegetőzött a férfi. – Nos, amikor atyáddal beszéltem, láttam a szemedben, hogy több kérdésed is lenne. Halljuk, kíváncsi vagyok.

A burok vize fülsiketítően zúgott, a levegőben tengervíz és levelek illata keveredett. A konyhából hal és rák szagát hozta a víz alatti hűvös szellő. Elena tágra nyílt szemmel meredt a nagyúrra. Először nem mert válaszolni, de a férfi bátorítására végül mégis csak kinyitotta a száját.

– Miért segít nekünk? Ebből magának mi haszna? A saját lánya nem tudott arról, hogy miért találkoztunk, maga mégis számít rá, hogy elkísér minket. Miért?

– Anyád okos ember, Elena Hollarton – búgta a férfi. – Ha az ő eszét örökölted, akkor kitalálod magadtól is.

Ezzel nem megyek sokra, gondolta a lány. Mindenesetre behunyta a szemét és végiggondolta. Miért lehet ez jó Ernald Ghane-nek? Mire ez a nagy titoktartás? Miért kíséri el őket Amanda Ghane, mikor bármilyen követ megtette volna a hatását?

A megoldás olyan nyilvánvaló volt, hogy Elena magán is meglepődött, hogy eddig miért nem jött rá.

– Megfigyel minket.

– Megfigyelés alatt tart, és jelent nekem mindent, igen – bólintott a férfi.

– Más szóval ez az egész egy csapda az apámnak? – kérdezte Elena. – Maga elküldi a lányát és a megfelelő pillanatban gondoskodik a bukásáról?

– Azért ennél árnyaltabb. Nincs szükségem nekem Sigton Hollarton bukására, de amíg hatalmon volt, okozott problémákat.

– Akkor mire ez az egész színjáték? – kérdezte Elena.

– Jól figyelj rám, kislány – hajolt le Ernald. – Bizonyára azon gondolkozol, hogy miért osztom meg veled a tervemet. Miféle féleszű tesz ilyet, igaz? Egyetlen oka van annak, hogy ezt neked elmondtam, mégpedig az, hogy számítok a segítségedre. Mikor a nehéz idők-et említettem, mindketten furcsán reagáltatok. Te azért, mert értetted, az apád meg azért, mert nem akarta, hogy értsd, és ezt te tudtad jól. Más szóval hallgatott előtted az iletriai helyzetekről. Háború készülődik, kintről is, bentről is, mindenhonnan érkezik a fenyegetés. Ebben a helyzetben szükségünk van jónéhány emberre, akikre számíthatunk. Mit tudsz a klánokról? A Moranákról, Kőharcosokról, Norbulakról?

Soha nem hallott róluk.

– Semmit.

– És van történelemben vagy szélsőséges vallásokban jártas ismerősöd?

Elena bólintott és Dennre gondolt, meg a könyveire.

– Akkor kérd meg, hogy informáljon, mert ez most nagyon fontos. Az ilyen helyzetekben az apád tyúkszem a talpra, de az édesanyád azok között van, akikre szükségünk van. Tudod, ezelőtt húsz évvel apádat ellenségnek gondoltuk. Komoly ellenségnek, aki veszélyt jelenthet rám, így a koronára is. Ez sosem bizonyosodott be, de a vén Ernald Ghane nem szereti a megoldatlan rejtélyeket és nem bízik. Szóval a segítségedet kérem. Légy Amanda hasznára, és érd el, hogy birtokába kerüljön minden információ, amit Sigton Hollarton elhallgat előle és előlem is. Tudnom kell, miben veszélyeztetheti a birodalmat.

– Arra kér, hogy szúrjam hátba az apámat? – hüledezett Elena. – Ezt nem...

– Az édesanyád ismét szabad lehet, csak azt kell tenned, amit én meg Amanda mondunk. A döntés a tiéd – jelentette ki a férfi. – Ha esetleg úgy döntesz, hogy apádat támogatod, és elmondasz neki mindent, ami ebben a kertnek csúfolt ocsmányságban zajlott kettőnk között, akkor sem fog semmi történni. Nem gondolom, hogy túlságosan meglepetésként érné, de ha eltaszítja magától a lehetőséget, amit nyújtottam neki, akkor örökre a süllyesztőbe kerül. Ezt nem kockáztatná meg.

– És egészen pontosan mit akar, mit tegyek? – kérdezte a lány hűvösen.

– Tudd meg, egészen pontosan hogyan halt meg a bátyád, és az apád miért hallgatott róla, mikor az anyádat elítélték – felelte a nagyúr. – És tudd meg, a Rondan háború során Sigton Hollarton kinek az oldalán állt. Mondd el ezt Amandának. Ennyi. De nem siettetlek. Nagy a teher rajtad, kicsi lányka, nagyobb, mint amit el tudsz viselni. Tavasz végéig várom a válaszod. Az több, mint három hónap. Fontold meg, Elena Hollarton. 

(2023)