Boszorkányidény

Horror, weird fiction * A novella célja a nyomasztás és félelemkeltés volt, a horror zsánerre érzékenyebb olvasók kérem óvatosan közelítsék! 

"Ne menj az erdőbe!" Egész gyerekkoromban ezt hallgattam, és még lázadó korszakomban is bőszen szót fogadtam. Elég volt az az egy alkalom, mikor Richárd és barátai, az intelmet figyelembe nem véve, mély túrát terveztek a sötét fák közé, és egyikük sem tért vissza. Ez 1870 őszén volt. Decemberig keresték őket a falubeliek, köztük édesapám is, aki műveltnek számított ott. Talán egy budai már nem nevezné annak, én nem tudom. December után belátták a falusiak, hogy nem fognak rájuk találni. A hó már minden bizonnyal betemette őket

Tizennyolc éves koromban hagytam el a falvat. Kísérteties, nyugtalanító hely volt, tele furcsa emberekkel és légbőlkapott históriákkal, amely mégis meg tudott rémiszteni. Az erdőről szóltak e történetek, hogy a másik oldalán egy másik falu áll, amelynek lakói oly sötét lélekkel és dohos, penészes szívvel rendelkeztek, hogy maga Lucifer is az úrhoz imádkozott, mikor meglátta gonoszságukat. Ebben nem hittem, de messzire elkerültem az erdőt, mint mindenki más is Hófalon. Hófal a neve szülőfalvamnak, ma is áll még. Nem úgy apám, akit elütött egy kocsi, aki eltévelyedett a Hargitán. A sziklák között bizony nem volt nehéz eltévedni, időről időre felbukkant egy-egy osztrák úriember, erdélyi úrhölgy, vagy budai polgár, akik napok múltán is csak bolyongtak.

A falut erdő vette körül mindenhonnan, hisz a Hargitán állt, hóban és szürkeségben, de még a féleszű is meg tudta különböztetni a többi erdőt attól. Nem fenyő volt, még csak nem is tölgy. Korhadt, őszes, télen-nyáron lombkorona nélküli fákból állt, akit egy csepp ésszel megáldott az Úr, az akkor is elkerüli, ha a falusiak nem intik óva. Ha fa kellett, mélyen bementek a fák közé, de sohasem ezek közé a fák közé. Ha valaki eltévedt a fenyvesben, és a lucfenyőket az ég felé nyúló, szürke fák váltják fel, akkor tudta, hogy olyan helyen van, ahol nem szabadna lennie. Miatyánkat mormolta, míg vissza nem tért a faluig, és hónapokig nem merészkedett ki onnan.

1876. június 12-én hagytam magam mögött anyámat és apámat. Szegedre mentem, és jogi karra iratkoztam be. Szabadidőmben Csokonait olvastam, vagy Vörösmarty-t. Nemsokára lediplomáztam, s ügyvéd lettem, de kerültem a feltűnést. Inkább verseket írtam. Mindent megtettem, hogy örökre elfeledkezzek egykori otthonomról. A köd, amely mindig leereszkedett Hófalra, a világos Szegeden kísértetiesnek tűnt. És a rémálmok... gyötörtek, újra és újra Tompos Richárdot láttam, azt a szőke kisördögöt, aki mindig vad volt és bitang, de le se tagadhatta volna jó szívét. Álmomban még viszontláttam őt, de nem úgy, ahogy emlékeztem rá. Megmaradt tizenkét éves kölyöknek, aki véres arccal, szemgolyó nélküli szemüreggel támolygott ki a rengetegből. És nevemen szólított.

Izzadva riadtam fel mindig. Mátkám nem győzte találgatni, mitől lehetnek e szörnyű rémálmaim. Sose meséltem neki se a gyerekről, aki eltűnt hat társával, se a rengetegről. Ő annyit tud, hogy egy kis faluból származom, Erdélyben, odafent messze a havas hegyekben. Térképeken sincs rajta.

1881 telén kaptam egy levelet szerető anyámtól. Elmondta, hogy édesapám haldoklik. Kérdés nélkül útra keltem. Vonatra szálltam, majd kocsival vitettem fel magam a Hargitáig. A kocsist csak unszolás, és egy gyűrött százforintos vette rá, hogy felvigyen, de egészen a falumig így sem vitt el. Így hát magam kellett útra kelnem a hófödte hegyoldalon, és csak remélni, hogy öt év alatt nem kopott el emlékezetem. Naplemente előtt elértem az ismerős fákat, amelyeket csukott szemmel is felismertem volna. Hát nem kellett sok, míg elértem a falumig. Semmit sem változott, ugyanazok a szürke, kopottas házak, ugyanaz a köd mindenütt, ugyanaz a korona nélküli kísérteties facsoport a szemközti végen. Kik nem ismertek fel, azok is megbámultak, hisz effelé nem sok bugris jár öltönyben és cilinderben, de akik felismertek, nem haboztak köszönteni.

Anyámra sápadtan, könnyáztatta arccal találtam, aki az édesapám fölött zokogott. Nem volt már élet benne, elkéstem a búcsúval. Magam is könnyekben törtem ki, és elköszöntem apámtól halálában.

– Majdhogynem kilapította az a kocsi – mondta zokogva anyám. – Vadászni volt a drágám, és hirtelen hatolt be a jármű. Isteni csoda lett volna, ha túléli. A kocsis halálra rémült, egy kis bakfist vitt magával. Aztán mindketten eliramodtak a fák közé.

– A fák közé? – néztem rá.

– Amerre épeszű emberfia nem jár – felelte anyám.

Düh kerített hatalmába. Apám halála tán baleset volt, de hogy a kocsis és a leány magára hagyták, az már nem. Felelniük kell tettükért.

– Három napja történt – zokogta édesanyám.

– Ebben a hóviharban már odavesztek az erdőben – feleltem. – Ha mégsem, megtalálom s visszahozom őket. A falu bírósága előtt kell felelniük, hacsak az Úr nem gondolja másképpen.

Komolyan beszéltem. Nem késlekedtem sokat, lelkére kötöttem édesanyámnak, hogy a temetés ne zajlódjon le nélkülem, és felruházkodtam a téli erdőre. Apám puskájával indultam útnak. A fák baljóslatúan magasodtak fölém. Lombkorona híján úgy néztek ki ágaik, mint vékony, csontos kezek. Betemette a bugris és a bakfis lábnyomait a hó, de anyám útirányt mutatott, merre indultak meg. Öt lépés után már félelem markolt a szívembe, hisz ennél mélyebb még sosem voltam odabent. Sok korombeli hitte, hogy őket már semmi nem rémiszti meg, én azonban nem szabadultam soha az erdő árnyékától.

A jó Richárdra gondoltam. Vajon én is el fogok tévelyedni odabent a mélyben? Miután már a falut elhagytam, ha vállam mögé néztem, csak ködöt, havat és színtelen fákat láttam, kezdtem igazán érezni a félelmet. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valaki figyel engem. Persze nézhettem, amerre akartam, nem járt arra senki.

Ostoba ötlet volt napnyugtakor elindulni, a sötétségben ez a hely rémítőbb volt, mint valaha. Néma csend vett körül, csak talpam alatt ropogó hó hallatszott. Biz Isten, nem hittem, hogy ennyire fogok fázni. Vastag kabát volt rajtam, cilinder helyett pedig apám sipkája, a füleimet is védte. Mégis dideregtem, ha hirtelen ugrik nekem valami, el se találtam volna a puskával a remegéstől. Persze azt csak a biztonság kedvéért hoztam magammal, idefent sok a medve. Télen persze nincsenek, de nem árt az óvatosság. Vaddisznó is akadhat.

Eggyel sem találkoztam, de arra hamar rájöttem, hogy egy forrófejű ifjonc bolond elhatározása volt, hogy útra keltem, semmi több, hisz a hóvihartól az orromig se láttam. A lámpásom fénye két ölnyit sem világított előre. Elvesztettem az irányt, azt se tudtam, még jó úton vagyok-e, vagy már letértem. Gondolni se mertem többé rá, hogy rátalálok apám gyilkosainak nyomára, már csak arra gondoltam, hogy vajon megélem-e a holnapot.

Az éjszakai hold kékesen világította be az utat előttem, noha így sem láttam jól. Reggelre megfagyok, erre gondoltam. Anyám támogatta az ideámat, hogy kövessem a kocsist az erdőbe, de őt elvakította a gyász. Több eszem is lehetett volna. Mielőtt összeestem és elájultam, mátkámra gondoltam. Gyönyörű leány volt, aranybarna hajjal, amely göndören omlott vállára. A mosolya még itt is felmelegített.

Majd körülölelt a sötétség.

Mikor magamhoz tértem, meleget éreztem. Elsőre úgy hittem, eltávoztam, és a Mennyország kapuiban állok. Világos van és meleg, mi más lehetne? Végül kinyitottam a szemem. Egy kunyhóban voltam. A kandallóban merészen lobogott a tűz, odakint nappal volt. Kondérban sütött (illat alapján) nyúlhúslevest egy vénséges vén asszony, aki miután meglátta, hogy magamhoz tértem, mosolyogva lépett oda hozzám.

– Az erdő szélén találtam rád – mondta nyekergő hangon. Zavarta fülem, hogy tegez, de nem szóltam rá megmentőmre. – Hát behoztalak, mielőtt halálra fagytál volna.

– Köszönöm – mondtam. – Mennyi ideig aludtam?

– Nem sokat, délelőtt van. Pár óra lehetett, nem több hatnál. Kit tisztelhetek benned?

– Orsó Imre vagyok – feleltem. – Maga, asszonyom?

– Én a fogadósné vagyok – felelte, és részéről lezártnak tekintette a beszélgetést. Felültem, és kitekintettem az ablakon. Az emeleten lehettem. Eszerint alattam egy mulatozó volt. Ez nem adott magyarázatot rá, hogy miért épp a szobámban főzi a nyúllevest a fogadósné, de nem vitatkoztam.

– Hol vagyok? – kérdeztem inkább.

– Ez itt Hófal, fiam – felelte. – Közel s távol az egyetlen település. Nagy szerencséd volt, hogy itt ájultál el, az erdőbe senki nem megy be.

Nem hittem a fülemnek. Hófal a szülőhazám volt, s ott egy fogadó nem sok, annyi se állt. Ráadásul ismernie kellett volna a nevem, ha idevalósi.

– Ez nem Hófal – ennyit bírtam kinyögni. Megkordult a gyomrom. Ahogy felálltam, lehullott rólam a takaró, és ekkor vettem észre, hogy anyaszült meztelen vagyok. Gyorsan visszatakaróztam.

– Csacsi fiú, hogy ne lenne ez Hófal?

– Hol a ruhám?

– A kevereten, ott – mutatta fakanállal a nő. Nem az én ruhámra mutatott, egy bő ingre és egy elhasznált nadrágra. Az egyetlen, ami az enyém volt, a kis noteszem és az elhasznált ceruzám rajta.

– Ez nem az enyém.

– Ebben találtam rád – felelte a nő. – Kimostam neked, és meg is száradt.

– Megszáradt hat óra alatt a hóviharban?

Jobban megnéztem, tényleg lehettek az enyémek is. Végül is, minden ing és nadrág ugyanúgy néz ki. A fogadósnő készséggel elfordult, ahogy magamra öltöttem ruháim.

– Köszönöm szépen, hogy megmentettett – mondtam neki. – Hogyan hálálhatnám meg kedvességét?

– Égy velem – kért. Én bólintottam.

Kisétáltam az ajtón. Egy homályos folyosón találtam magam, egy lépcső vezetett le. Fogadó létére üres és kihalt volt, odalent két asztal foglalt helyet és egy lélek sem volt ott rajtam kívül. Csizma híján fedetlen lábbal álltam, de a fa meglepően meleg volt. Az öregasszony mögöttem jött, és kezével terelt engem. Odalent csak most pillantottam meg az egyik asztalon a két gőzölgő tányért.

– Jöjj, fiam – invitált a nő.

– Nem a nyúlhúslevest esszük? – kérdeztem.

– Dehogynem – felelte értetlenül a nő. – Hogyne azt ennénk?

– De...

Nem mertem tovább firtatni, de nem is figyelt rám. Leült és enni kezdett. Hát én is leültem. Megcsapott az illata, mintha hetek óta nem ettem volna. Nem haboztam sokat, de egy pillanatra mégis megálltam. Különös volt a nő, de a hely is. Az éhségem legyűrte a gyanakvásom, és ettem. Életemben nem kóstoltam ilyen finomat.

– Hol vagyunk? – kérdeztem tele szájjal ismételten.

– Ez itt Hófal – mondta a nő mosolyogva. – Hisz már mondtam.

– Ez nem lehet Hófal – ráztam a fejem. – Én onnan származom, de nem ismerem ezt a fogadót.

– Talán egy másik Hófalból származol, kedveském. Idefenn sok a hó, biztos nem ez az egyetlen falu, amit így hívnak.

Különös magyarázat volt, de én megelégedtem vele, ettem tovább.

– Mesélj erről a másik Hófalról – kérte.

– Az erdőn túl fekszik – feleltem, bár nem voltam biztos benne.

– Erdőn? Itt sok erdő van – felelte a nő.

– Az erdőn. A fáknak nincs lombja, és úgy magasodnak fölém, mint dögkeselyünk az áldozatuk fölé.

– Az rémisztő hely lehet – felelte a nő elmélázva. Megálltam egy pillanatra.

– Maga nem ismeri az erdőt? Hisz azon vágtam át...

– Nem tudom, melyikre gondolsz. A fenyvesben találtam rád.

Tágra nyílt szemekkel meredtem rá. Nem fejeztem be az ételt, hanem lassan felálltam, és a ajtóig hátráltam. Az ajtó előtt csizmát találtam, és gyorsan belebújtam. Kiléptem a fogadón. Egyből megcsapott a csontfagyasztó hideg. Egy szál ingben voltam, a hó pedig térdig ért. A vihar elállt, de a reggeli idő ellenére is köd borított be mindent. Azonnal megláttam, hogy egy faluban vagyok, de ez nem is hasonlított a szülőfalvamra. A házak ugyan kőtéglából épültek, kopárak és sivárak voltak, de másképp néztek ki, mint a hófaliak. Vékony tornyokban magasodott mindegyik, a csúcsos tetőkön kereszt függött, egytől egyig mindegyiken.

Szabályos körben erdő vette körül a falut. Fenyő mind, nyoma sem maradt a korhadt, szürke fáknak, amelyikben eltévedt. Honnan jöhettem?

Én magam sem tudtam, min lepődtem meg. Hisz én magam is sejtettem míg Szegeden éltem, hogy az erdő csak a falusiak babonái miatt tűnt oly rémisztőnek, és valójában nincs benne gonoszság. Véget ért talán középen, és én már rég a fenyvesben toporogtam, mire elájultam.

Csakhogy ott volt a mendemonda másik része, a fákon túl elterülő faluról, amelynek lakói olyan gonoszak, hogy még Lucifer is az Úrhoz imádkozik, ha szembesül velük. Ez lenne az a falu? Nyugtalanság áradt szét bennem.

– Valami baj van, kedveském? – csendült mögülem egy hang. A fogadósnő volt az.

– Köszönöm a vendéglátást, de ideje hazamennem – feleltem dadogva.

A nő bólintott.

– Hozom a kabátod – mondta, és visszament.

Embereket láttam elsétálni. A ködben nehéz volt megállapítani, hányan voltak. Egy kövérkés férfi, dús szakállal feltűnően hosszú idieg bámult engem. Én meg hosszú perceken keresztül néztem vissza rá. A fogadósnő nem hozta a kabátomat, hát gondoltam egyet, és odasétáltam a nagy szakállas férfihoz.

– Adjisten – köszöntem. – Azt hiszem, eltévelyedtem. Megmondaná, melyik irányba lelem Hófal falvát?

– Eltévedtél? – kérdezte. – Miket beszélsz, fiam?

Ő is tegezett. Szóra nyitottam számat, hogy megismételjem a kérdést, de nem hallgatott végig.

– Hisz át vagy fagyva, Imrém. Gyere be.

Azzal karon ragadott és behúzott a saját házába, egy feltűnően magas toronyba. Odabent pontosan úgy volt berendezve minden, mint a fogadóban. Abban sem lehettem biztos, hogy nem ugyanaz az épület.

– Honnan tudja a nevem?

– Sohasem fogom megérteni a kölykök tréfiát – jegyezte meg. Felvont szemöldökkel néztem rá, mire felnevetett. – Bocsáss meg, de hiába a kor, nekem örökre kölyök maradsz.

– Ki az ördög maga? – kérdeztem remegő hangon, és kitéptem a kezem a szorításából. – Mi ez a hely?

– Ez az otthonod, Imre. Miket beszélsz?

– Az én otthonom az erdőn túl van – feleltem. Nem is, mert Szegeden. Rémlett egy gyönyörű lány képe Szegedről. A mátkám tán?

– Igen? Az erdőn túl, ha? Melyik erdőn?

– Azt mesélik odaát, van itt egy falu, amelynek lakói még Lucifernél is gonoszabbak.

A kövér ember megcsóválta a fejét.

– Ostobaságokat beszélsz, fiam. Gyerünk, megkeresem apádat, megmondom neki, hogy beveréd a fejed.

– Az apám halott – csattantam fel. Sarkon fordultam és elhagytam a házat. Odakint ismét megcsapott a hideg, de nem törődtem vele. Csak át kell kelnem az erdőn, hogy innen kijussak. De ostobaság lett volna kabát, puska és lámpás nélkül nekivágni...

Odakint a falu lakói kíváncsian néztek engem. Láttam egy kislányt, aki fél kezében egy babát tartott. A kislány is sápadt volt, mint mindenki más, és sovány, mintha nem lenne itt étek. Ezen se lepődtem volna meg, ezt a falut nem lehetett olyan könnyű megközelíteni, mint... mint a másik falut. Egy pillanatra elfeledkeztem, hogy van egy másik falu.

– Minden rendben van, Imre? – csendült egy hang. Egy fiatal lány volt, szőke és csinos. Rámosolyogtam.

– Igen. Furcsán érzem magam. Még nem ébredtem fel egészen.

A lány megérintette a homlokom.

– Hisz tüzelsz! – jajdult fel. – Gyere, anyushoz viszlek. Ő tudni fogja, mit kell tenni.

– Nem... nekem a fákhoz kell... át kell mennem az erdőn! – mondtam. Meglepve nézett rám.

– Ugyan miért kéne?

Nem tudtam felelni. Miért is mennék át az erdőn? Télközép van, hóvihar. Van valami a erdő mögött.... Mi is? Mi okom lenne elmenni innen?

– Nem, semmi – motyogtam. – Köszönöm.

Követtem a lányt. Csinos volt, vonzotta a figyelmem. Magamon éreztem mindenki pillantását. Mátkám van!, gondoltam, de nem jutott eszembe az arca. Tényleg van? Mintha csak álmodtam volna róla.

– Mi a neved? – kérdeztem a lányt. Az rámnézett.

– Te kis csacsi. Emma vagyok, elfeledtél, Imrém?

Megráztam a fejem. Hogy is feledhettem volna el? Ezeket az aranyfürtöket soha nem lehetett elfeledni. Kézen fogott, és vezetett.

Ezernyi szag áradt az orromba, különböző helyekről, fel sem ismertem volna mindet. Égő fák szagát éreztem.

– Máglya – felelt a néma kérdésre Emma. – Ma van az áldozat.

– Áldozat? – lepődötem meg. – Tényleg... ma van. Már emlékszem.

Egy pillanatig azt hittem, én bolond, hogy engem akarnak feláldozni. Miért tettek volna ilyet? A lány bevezetett a házába, ahol az anyja várta, egy pocakos, középkorú, kedves mosolyú néni.

– Mutasd csak. – Ő is hozzányomta a tenyerét a homlokomhoz. – Gyermek, hisz tüzelsz! Gyere...

Azzal az ágyba ültetett és levette az ingem. Mikor a nadrágomhoz nyúlt, ijedten néztem Emmára. Az felvonta a szemöldökét.

– Miért szégyenlősködsz? Mindened láttam már.

Ennek igazat kellett adjak. Zavarosak voltak az emlékeim, biztosan csak a láz miatt. Egyik pillanatban úgy éreztem, mátkám van Szegeden, aztán a következőben már csak Emmát láttam. Az imént még azt hittem, nem ide tartozom, hanem egy másik faluba, de ez ostobaság. Milyen másik faluba tartozhatnék? Itt körülvett minden, ami otthon.

Anyaszült meztelenre vetkőztettek, majd lefektettek az ágyba. Emma anyja vizes borogatást tett a fejemre.

– És az áldozás...?

– Addigra lemegy, ne aggódj – kacsintott rám, majd Emmára nézett. – Magatokra hagylak, viseld gondját.

Miért költözött félelem a szívembe, ha ez a tünemény ápolt? Miért éreztem nyugtalannak magam, ha puha tenyere orcámhoz ért. Bűnösnek véltem magam, ha ajakát éreztem ajakomon. Pedig sohasem volt ez másképpen. A keblei mintha az én kezemre termettek volna, mégis bűnösnek éreztem magam.

Nemsokára magamra hagyott, engem meg elnyomott az álom. Furcsát álmodtam. Egy különös falvában jártam, ahol ködös volt minden. Csak úgy, mint ezt, azt is erdő vette körül, de volt egy rész, ahol a fáknak nem nőtt lombjuk. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam, honnan. Egy nő zokogott előtte.

– Drága, Imrém... hát téged is elragadott az Úr tőlem?! – Ezt sírta. Ki lehet ez?

Valaki rázta a vállam. Kinyitottam a szemem. Emma állt az ágyam mellett, akárcsak én, ő is anyaszült meztelenül. Tekintetem megállt fedetlen keblein, majd lejjebb siklott a tekintetem.

– Emma...

– Kezdődik az áldozás – duruzsolta. – Jer.

Ruháim után nyúltam, mire ő nevetve megrázta a fejét.

– Az nem kell. Még félig alszol, Imrém?

Hát ahogy voltam én is, ruhátlanul követtem. Kézen fogtam és mentem utána. Különös módon, nem éreztem szokatlannak, sem furcsának. Arra számítottam, hogy odakint hideg lesz, hát tévedtem. Besötétedett, éjfél környékén járhatott az idő, a hó pedig eltűnt. Zöld fű borította be a talajt, és mind a negyven falulakó anyaszült meztelenül állt egy máglya előtt. Előtte ketten álltak megkötözve. Egyedül ők viseltek ruhát, már ha azokat a szürke rongyokat annak lehet hívni. Az egyik középkorú férfi volt, elegáns oldalszakállat viselt, most halálra rémült arccal nézett szét. A másik egy leány volt, Emma-korabeli. Előttünk állt a falu vezetője, egy magas és kísértetiesen vékony férfi, látszódtak a csontjai.

– Ajándékul békénkért és csodáinkért – kántálta, mire a többiek visszhang módjára ismételték utána szavait. Emma is. Később már én is. – Mi, neked, varázsos anyánk, áldozatot mutatunk be! Vesszenek hát, kik nem ide tartoznak!

Ahogy őket néztem, furcsa elégtétel érzése kúszott belém. Apám jutott eszembe róluk. Csak ez a fogalom, hogy apám. Sem arc, se hang, se egy esemény nem maradt meg a szüleimről, erre csak most döbbentem rá. Ki vagyok én? Az életem egy homály volt, egy köd, mint ami erre a falura telepszik.

– Ím, mi áldozatunkat megjelöljük! – kántálta a sovány ember, és földről felemelt egy kést. Odalépett a két fogolyhoz, akik rémült tekintettel meredtek rá. Kezük-lábuk gúzsba kötve térdeltek a lángok előtt, hátukat nyaldosták a tűz nyalábjai. Ahogy a kés a leány homlokához ért, az velőtrázó sikoltást hallatott. A faluban kántálni kezdtek, számomra ismeretlen nyelven. Mégis becsatlakoztam. Tudtam, mit kell mondanom.

A leány homlokára egy jelet karcoltak. Egy csúccsal a földre néző háromszöget: a boszorkányok jelét. Ezután a férfihoz lépett, és neki is belevéste a homlokába a jelet. Én pedig mellkasomban dübörgő szívvel, mégis elégedettséggel figyeltem őket.

– Az egyezség, ím, megköttetett! – zengte a sovány férfi. – Hát álljatok fel, ti, boszorkány szolgái, és lépjetek a lángok közé!

A leány és a férfi sikítoztak, remegtek, zokogtak, de felálltak. Nem önszántukból. Rémülten rángatóztak, ahogy próbáltak a csomóktól megszabadulni, és sikoltozásuk betöltötte a mezőt. Eközben Emma és a többi falusi letérdelt, és mélyen a földre hajolt, hát én is így tettem. Ám én lopva felpillantottam, és megláttam, hogy a két áldozat már lebeg a föld fölött. Lassan haladtak felfelé, addig dobálták magukat, és ordítottak, míg szusz volt bennük. Egészen a máglya tetejéig lebegtek, onnan pedig egy erő egyenesen a farakás közepére rántotta őket. Azt a sikolyt nem lehet semmihez sem fogni. Kín áradt belőle. Az elégedettség érzése eltűnt belőlem, iszony maradt csak. Akármit tettek apámmal, ezt nem érdemelték.

Egy kis ideig, egy röpke kis idieg visszatért minden emlékem. Honnan jöttem, és ki vagyok. Mátkám arca, és a falu, ahonnét származom. Hát remegve felálltam. Emma értetlenül nézett rám.

– Szerelmem, jól vagy?

– Nem érzem még jól magam – feleltem. – Egy pillanat és jövök.

Azzal sarkon fordultam és visszarohantam a házba. Amint beértem, én ott térdre rogytam.

– Uram, könyörgök, nézz rám könyörületes szemmel. Bocsásd meg vétkeimet, gyarlóságomat, segíts meg engem itt...

Elmormoltam egy hosszú és részletes imát. A szívem hevesen dobogott közben. El kell szöknöm innen, tudtam jól, ámde már kezdtek emlékeim ismét ködössé válni. Erőltetnem kellett. Na és aztán merre induljak? Itt amerre nézek, fa van.

Gyorsan a székre terített nadrágom zsebéből előktorotam a naplómat, és visszaolvastam. Ezt a kis noteszkét a vonaton kezdtem írni, és mikor hazaértem Hófalba abbahagytam. Hát most gyorsan lejegyeztem mindent, ami azóta történt velem, mert tudtam, amint becsukom a könyvecskét, ismét elfeledek mindent. Hát leírtam benne mindent. Hagytam, hogy a szavak belőlem távozzanak, abból, aki vagyok.

Hosszú hetek teltek el. A falu lakójává váltam. A hófödte, ködös falué, amelyet azt hittem, oly jól ismerek. A fogadósnénál ebédeltem s vacsoráltam, napközben segítettem Áron bátyámnak a ház körül, amit kellett. Szeretkeztem Emmával, és nem győztem köszönni nekik a vendéglátást, noha egész életemet ott töltöttem. Az áldozásra már nem úgy emlékeztem, mint egy rémisztő, szörnyű eseményre, hisz tudtam, hogy az a szükséges rossz. A boszorkány, aki az erdőben él, csak így kíméli meg a falut. Mikor Emma ezt nekem az áldozás után elmagyarázta, azt hittem, mindig is tudtam. Nem éreztem hiányosnak. Boldog voltam.

Néha, esténként, ahogy meztelenül tartottam karjaimban Emmát, csak akkor fogalmazódott meg bennem, hogy itt valami nincs rendben. Időnként tört rám a zsigeri félelem, de nem tudtam meghatározni a forrását. Egyszerűen csak rettegtem. Ilyenkor úgy éreztem, a boszorkány szemmel tart. Néz engem. Hát inkább gyorsan elaludtam, reggelre pedig nem is emlékeztem rá.

Egy nap azonban a sorsom megpecsételődött. Emma ugyanis rábukkant véletlenül a noteszomra. Ez volt az egyetlen dolog, ami még a régi életemhez kötött, ahhoz, aki igazán voltam. Hát rejtegettem rendesen, egy meglazult deszka alá rejtettem el, és azóta elő sem vettem. Egy reggel azonban Emma véletlenül rábukkant. Észrevette a laza deszkát, és benézett alá. Tágra nyílt szemekkel olvasta el.

– Ez mi? – kérdezte.

Én még félig aludtam, fel sem ismertem.

– Egy füzetnek tűnik, szerelmem. Baj van?

Emma rámnézett. De nem úgy, ahogy akárhogy máskor. A tekintetéből téboly tükröződött vissza. Én megrémültem. Ekkor ismertem fel a füzetet, és hirtelen rettegni kezdtem.

– Mi volt a célod ezzel a füzettel, szerelmem? – kérdezte Emma émelyítően nyájas hangon. – Kinek akartad megmutatni?

– Senkinek – feleltem. Nem tudtam, őszinte vagyok-e. Ebben a pillanatban csak a rémület volt bennem. Emma ahogy rámnézett, az nem volt evilági.

Odarohantam, hogy kikapjam a kezéből a noteszt, de az arckifejezése nem változott. Egy pillanatra sem enyhült meg. Rettegés töltötte meg szívemet. Az atjóhoz rohantam, Emma pedig meg sem próbált követni. A hóba léptem mezítláb, és szemem elé kaptam a kezem, hogy védjem a napfénytől. Futni kezdtem. Az erdő felé rohantam, azonban beleütköztem valakibe. A sovány férfi volt az, akit az áldozás óta nem láttam. Széles mosollyal az arcán nézett rám.

– Újabb áldozás lesz – jegyezte meg kéjes hangon.

Az egyik hatalmas kőház alatti pincékbe zártak be. Szürke göncöket adtak rám, a naplót és a ceruzát azonban megtarthattam. Úgy sem tudok többé mit kezdeni vele. Visszatért minden emlékem. Tudtam, hogy kevés időm van hátra. Talán nincs is már semmi. A nyirkos kőfalak barátságtalan társaságában töltöttem életem utolsó óráit. Megéreztem a füstöt még odalent is, amely a máglyától származott.

Délután Emma látogatott meg. Ezúttal nem tűnt csábítónak. Ellenkezőleg: az arca rideg és tompa, a bőre pedig szürke és repedezett volt. Végig ilyen volt, vagy csak most változott át?

– Bíztam benne, hogy veled bővül a falvunk.

– Nem kell ezt tenned – mondtam neki mintegy könyörgésként, bár tudtam, hogy nem fogok semmit elérni. – Engedj szabadon.

– Az ostobaságod rendkívüli módon szórakoztat – mondta. – De könyörgésed nem zene füleimnek, sőt, mitöbb, dühít.

– Miért kell ezt tenned? – csattantam fel. – Egy ősi monda, nem több a boszorkányotok! Engedj szabadon. Kérlek. Azt mondtad, szeretsz.

– A boszorkány létezik, Imrém – duruzsolta. – A boszorkány az erdő. A falu. Én vagyok a boszorkány, de te is az vagy. Ő minden és semmi egyszerre. Ha elengednélek, bár hidd el, nem tenném, én kerülnék a helyedbe. A boszorkány a megváltás is, számodra is.

– Nem fogok tűzhalált halni! – sziszegtem. – Inkább végzek itt magammal.

– Tedd meg, ha gondolod – mondta. – Úgy sem lennél képes.

Azzal sarkon fordult, és elsétált. Nem tudom, mit akart. Talán utoljára látni még engem, mielőtt végeznek velem. Hát megpróbáltam magam véget vetni ennek. Vertem a fejem a falba, és bár pokolian fájt, el sem ájultam.

Beeseteledett. Nem látom, csak érzem. Érzem a láng füstjét, amely még ide, a pincébe is leér. Még a csukott ajtón keresztül a lángokat is látni vélem. Elviselhetetlenül szúrja az orrom. Ha nyitják az ajtót, megszökhetnék. Nem jutnék messzire, de legalább nem ölbe tett kézzel várom, hogy engem is máglyára tegyenek.

Roppanás üti meg a fülemet. Riadtan szétnézek. Falig kúszok, és keresem a hang forrását. Ekkor veszem észre, hogy nem vagyok egyedül. Velem szemben a saroknál kuporog valaki. Egy rémséges teremtés. Szürke bőrén a ráncok mintha repedések lennének egy ezeréves sziklán. Egész szeme sárga, meredten néz engem. Lassan mozog, és a csontjai hangos reccsenéssel tiltakoznak. Nem indul felém, inkább csak helyezkedik. Szája hirtelen széles mosolyra húzódik, kivillantja sárga fogait és nyál csordul ki a szájából. Ami haja megmaradt, az izzadtan hullik arcába. Hörgését nem tudom leírni. Mint egy haldoklóé.

Hallom, hogy emberek jönnek a pinceajtó felé. Kulcs fordul a zárban, és két anyaszült meztelen férfi lépdel le hozzám. Ekkor értem meg, ahogy az oszló vénasszonyra nézek, hogy halálom után én sem a Mennybe, sem a Pokolba nem fogok kerülni. Örökké a boszorkányé lesz a lelkem.

(2024)