Addig is az első kötet első fejezetét megosztanám veletek, jó szórakozást kívánok!

1. fejezet - A különös lány

Kórház–szag csapta meg az orrát. Szemeit nehezen bírta kinyitni, minden erejét össze kellett szednie. Egy kényelmetlen ágyon feküdt, körülötte nővérek sündörögtek és furcsa, kellemetlen fény lepte el a helyiséget. Egyetlen pokróc takarta és amikor megpróbált helyezkedni, a katétertől szinte mozdulni sem tudott. Lába gipszben lógott.

Az intenzív osztályon feküdt. Emlékezett erre a helyre, az apja egyszer egy nyílt napon körbevezette őt, akkor még kisebb volt. Most tompa aggyal nézett körbe. Kénytelen volt konstatálni, hogy pocsék állapotban lehet, ha az intenzívre került. Először nem tudta hová tenni a helyzetet. Az egyik nővér éppen az ő branüljével foglalkozott, így halkan kinyögte az első kérdést, ami eszébe jutott.

– Hány óra van?

A nő rámosolygott.

– Örülök, hogy magához tért, Andris. Szólíthatom így? – Andris bólintott. – Este nyolc lesz öt perc múlva.

– Miért van itt ilyen meleg? – kérdezte a fiú kábán.

– Kell a fűtés, igaz–e? Szeretné, hogy lejjebb tekerjem?

Andris megrázta a fejét. Néhány percig csak meredt maga elé, aztán egyik pillanatról a másikra eszébe jutott minden. Zuhogott az eső... átvágott a parkon. Ott volt az a négy fiú, egy kutyát szurkáltak. Andris közbelépett és... megverték? Fejfájás is volt. A Sötét Jel? Határozottan emlékezett fejfájásra.

– Miért vagyok itt? – kérdezte ismét a nővért, az megvonta a vállát.

– Nem tudok sokat – felelte. – Tegnap este hozták be, úgyhogy egy nap kiesett. Az ügyeletesek azt mondták, névtelen hívás érkezett be, magát pedig a csíkszeredai központi parkban találták meg. Verekedésbe keveredett?

– Azt...hiszem – felelte Andris. A nővér felsóhajtott.

– Örülök, hogy magához tért, Triboszki doktor úr nagyon aggódik maga miatt.

Andris felkapta a fejét.

– Apu még bent van?

– Azt hiszem, még igen. Megyek is, értesítem, hogy magához tért.

Azzal egy utolsó mosollyal elment. Andris maga elé meredt. Névtelen hívás... ki telefonált be? Megerőltette az agyát, hogy minden apró részlet eszébe jusson. Igen, közbelépett, a négy fiú pedig megverte őt és ekkor elájult... nem. Előbb volt még valami.

Egyszeriben eszébe jutott minden. A Sötét Jel... belenézett az egyik fiú szemébe, egy magas, vörös hajúéba. Abban a pillanatban elviselhetetlenül megfájdult a feje. Villanás, majd látomása volt, a vörös hajú fiú a földön fekszik a szobájában holtan, kezében injekcióstűvel. Mikor magához tért... figyelmezetetni próbálta, hogy álljon le a drogokkal? Segíteni akartam volna rajta? Miért akart segíteni rajta? Talán ezt érezte helyesnek, vagy csak félt, hogy Isten neheztelne rá, ha nem tenné meg. Nem mintha kötelességem lenne egy olyan embernek segíteni, aki kórházba küldött.

Minden porcikája fájt. Nyögéseit elfojtotta, de minden apróbb mozdulatra lihegni kezdett. Halk kiáltás csak egyszer tört fel belőle, mikor az apja megjelent. Andris akkor felült és a hirtelen mozdulatra kellemetlen fájdalom nyilalt a hasába. Az apja, Triboszki Levente, főorvosi rangot tudott magáénak, aggódó szemekkel ölelte magához a fiát.

– Tartozol egy magyarázattal – mondta, miután letörölte a könnyeit. – Anyád és Anna néni azt se tudják, hol áll a fejük, halálra aggódtuk magunkat érted. Ki tette ezt veled?

Andris nem tudott válaszolni. Félig sem tért még magához, egyelőre azzal a kellemetlen tudattal kellett szembesülnie, hogy a katéter borzasztóan kényelmetlen.

– Fáradt vagyok – ennyit tudott kinyögni. Az apja bólintott.

– Aludnod kéne. Ne aggódj semmi miatt, rendben?

Szokatlan volt ez az erőteljes együttérzés és gondoskodás az apjától, úgyhogy ő is azt érezte a legjobb megoldásnak, ha visszaalszik. Dr. Triboszki a nővérhez lépett és rárivallt, hogy kapjon antibiotikumot, mire az asszisztens megszeppenten indult, hogy intézkedjen. Andris halvány mosolyt eresztett meg, majd hagyta, hogy a sötétség körbeölelje.

Soha életében nem volt olyan borzasztó két napja, mint amit az intenzív osztályot átélt. A branülök kellemetlenek voltak, de a katéternél csak az ágytálat gyűlölte jobban, a legrosszabb mégis az volt, hogy mindenki őt bámulta egész nap. Ő legalábbis így érezte, hisz az intenzív osztályon az ágyak paravánnal sem voltak elválasztva egymástól. Még csak ruha sem volt rajta, egyetlen vékony lepedő takarta a testét.

Az anyja és Anna néni másnap reggel jöttek meg, a két nő pedig azonnal magukhoz ölelték.

– Úgy aggódtam érted – zokogta az anyja.

– Ennek örömére most megfojtasz? – nyögte és gyengéden eltolta.

Ahogy arra számított, ők is faggatni kezdték, de nekik sem volt hajlandó egyetlen szót sem elárulni arról, hogy mi történt vele. Nem beszélt nekik arról, hogy megverték, bár ez nem lehetett rejtély számukra. A Sötét Jelet végképp nem említette nekik, még a végén az intenzívről a pszichiátriára vitték volna át. Azt ő maga sem tudta megmondani, hogy ki volt a betelefonáló. Egy hónapja költöztek Csíkszeredába, senkit sem ismert. Ami azt illeti, azért indult el otthonról, hogy ezen változtasson, egy osztálytársa házibulit tartott és az újfiút is meghívták.

– Ha megtudom, ki tette ezt veled... – Vivien, az anyja ökölbe szorított kezekkel meredt a fiára.

– Valószínűleg nem tudnál mit tenni – felelte Andris halvány mosollyal.

– De... áruld el nekem Andris. Kérlek, ki... Ki tette ezt veled?

– Nem számít, mama – felelte Andris. – Élek.

– Olyan sápadt vagy, mint aki egy sírból mászott ki – felelte Anna néni. Andris rámosolygott.

Két nap után engedték el az intenzívről. Gurulós ágyon vitték le egy traumatológiai osztály-beli kórterembe, ahol a fiú elégedetten konstatálta, hogy mindössze két idős férfival kellett osztoznia a szobán. A falak fehérek voltak, a sarokban penész virított.

– Mintha én takarítottam volna – jegyezte meg és a nővér nem értette, mire mondja.

A parkban egy bordája és a bal lába tört el, emellé számtalan zúzódást összeszedett, és csoda, hogy a golyói nem szenvedtek maradandó kárt. Belső vérzéssel hozták be. Ahhoz képest, amilyen állapotban bekerült, már szintekkel jobban érezte magát, bár még mindig szédült és többet aludt, mint amennyi időt ébren volt. Napi háromszor hoztak neki enni, gyógyszereket kapott és vérhígítót. Ehhez hozzá kell szokjak, gondolta kelletlenül és törött lábára gondolt.

Másnapra már jobban érezte magát. Az anyja a látogatási időnek csak a felét tudta kitölteni, mert utána rohannia kellett, de Andris nem bánta. Egyedül akart maradni a gondolataival.

Azzal a nővel is másnap találkozott. Nőnek hívta, holott nála nem lehetett sokkal idősebb; dús, barna haja jobb oldalt rövidre volt vágva, bal oldalt azonban leért a válla alá is. Váratlanul lépett be a kórterem ajtaján, majd fürkész, sárga szemeivel végigpásztázta a szobát, majd Andrisra nézett. Határozott léptekkel elindult felé. Lila haspólója még melltartónak is elment volna. Fölötte egy vékonyka farmerdzsekit hordott, alul pedig farmersortot.

Nem tudta, milyen érzelmek kerítették hatalmába a lány láttán. Szexi volt, szó se róla, de olyan fajta határozottságot sugárzott, amivel azonnali tiszteletet sikerült kivívnia magának. Azt hitte, hogy az egyik öregember unokája lehet, úgyhogy csak udvariasságból viszonozta a mosolyát. Annál nagyobb volt a meglepetése, mikor odalépett hozzá, majd minden udvariaskodás nélkül leült az ágya szélére. Andris először riadtan arrébb próbált húzódni, de a lány nem bántotta a törött lábát.

– Lena vagyok. Lena Aurica – mutatkozott be. Románul beszélt, furcsán csilingelő hangja volt.

– Én pedig Triboszki András. Mi... öhm, ismerjük egymást?

Lena megrázta a fejét.

– Megmentettem a segged – mondta. – Hétfőn.

Andris végigmérte a lányt. Szó se róla, erősnek tűnt, a hosszú ujjú dzsekije ellenére izmosnak képzelte, de mégis csak nehezére esett elhinni, hogy egymaga kiállt négy nála nagyobb fiú ellen, és megúszta egyetlen karcolás nélkül. Andrist ez a négy fiú küldte kórházba.

– Hogy mentettél meg?

A lány lezserül buborékot fújt a rágójával majd miután hangosan elpukkant, szórakozottan csámcsogott tovább, mintha azzal együtt megrágna minden szót.

– Nem volt nagy szám – felelte végül. – Közétek álltam, és megadtam nekik a magukét. A dagadtat tőled három ágyra kezelték az intenzíven, aszittem észrevetted. Meglátogattalak ott is, de aludtál. A pápaszemesnek meg megtartottam a fogát, gyönyörűen kitört. Nézd!

A zsebébe nyúlt, és egy zsebkendőbe csomagolt fogat dugott Andris orra alá. Az elszörnyedve nézett rá, majd a fogra. Megpróbált arrébb húzódni tőle, de a felakasztott lábával ez nehéznek bizonyult. Ezer kérdése lett volna a lányhoz, ki vagy, miért látogattál meg, miért tartottad meg a fogát, de végül a legegyszerűbb bukott ki belőle:

– Hogy találtál meg? – kérdezte.

Lena kissé sértődötten nézett rá, mintha azt várta volna, hogy mondjon valamit a fogra.

– Jó lesz nyakláncnak – vont vállat a lány. – Megtalálni se volt nagy ügy.

Belenézett a szemébe. Andrisnak korábban is feltűnt, hogy mennyire dögös volt a lány, de csak ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy emellett mennyire szép is. Az arcán tükröződő vadság és érdektelenség furcsa mód imponált a fiúnak. Átható, erőteljes pillantása volt, erő és némi arrogancia is sugárzott belőle. Az biztos, hogy nem kellett a szomszédba mennie némi magabiztosságért.

– Ja, majd elfelejtettem. A vörös hajú, vékony fiú, valami Kristóf, megvan? Meghalt, tegnapelőtt. Első sorban ezért jöttem el hozzád.

Andris szeme tágra nyílt. Összeráncolta a szemöldökét.

– Hogy mi?

– Meghalt. Túladagolta magát heroinnal, kinyírta magát. Gondolom véletlenül, de sose lehet tudni.

Andris remegni kezdett. Hirtelen maga sem tudta, mit érez. Meghalt az ember, aki ezt tette vele, aki kórházba juttatta. Örül neki? Elégtételt érez? Igen... mégis bűntudatot mellé. Nem csak azért volt bűntudata, mert a hírtől megkönnyebbült. Figyelmeztettem...

És most, négy nappal később itt volt egy kórteremben, ezzel az idegen lánnyal, aki beszámol róla, hogy a látomása valóra vált, a vörös hajú fiú csakugyan túladagolta magát. Részben elégtételt érzett. A szíve hevesen dobogott, és furcsán úgy érezte, mintha így lenne helyes. De akkor miért érezte magát ilyen szarul?

– Mi bajod? – Lena is értetlenkedett. – Minden normális ember örülne a hírnek. A csávó kórházba küldött, jó reggelt. Kis vigyort megengedhetsz magadnak, Isten nem haragszik meg rád.

– Ebben tévedsz – felelte Andris. Reflexszerűen a nyakában hordott kereszt felé nyúlt, de az biztos leszakadt róla a parkban, mióta kórházba került, nem látta.

Lena vállat vont.

– Ahogy tetszik, vallásos fiú. Kérsz rágót?

Andris megrázta a fejét. Helyette kérdezett.

– Ki vagy? És mit akarsz tőlem?

– Lena Aurica vagyok. És megmentettem az életed. Szívesen. Nálatok, magyaroknál, nem szokás az illem, mi?

Andris nem méltatta válaszra. Lena kitért a felelet elől, úgyhogy nem erőltette. Andris végigmérte a lányt. A lány mármár zavarba ejtően szép volt, de Andrisban növekvő ellenszenv ébredt iránta. Az láthatóan élvezte a figyelmet. Szétnézett a fiú éjjeliszekrényén, de közben sikerült úgy mozognia, hogy a fiú minden irányból szemügyre vehesse a testét.

– Köszönöm – mondta végül Andris. Fájt a feje, és szédült. Az elmúlt három napot kómás állapotban feküdte végig, mégis meglepően fáradt volt. Megpróbálta kipislogni a szeméből a fáradtságot, és levette a szemét Lenáról. A szobatársait figyelte inkább. Mindkét öregember növekvő ellenszenvvel figyelte a lányt, de egyelőre egyikük sem szólt.

– Bármikor, Andris. – Úgy ejtette a nevét, hogy "ándrisz". – Illetve, bármikor, ha olyankor akarod megveretni magad, mikor a közeledben vagyok.

Lena kacsintott, Andris meg rámosolygott. Lena mosolya egy kis idő múltán bűntudatossá vált. Mikor a fiú értetlenül nézett rá, sóhajtott.

– Tartozom egy magyarázattal, Andris. Hallottam, mit mondtál Kristófnak.

Andris szíve olyan gyorsan kezdett dörömbölni, hogy félő volt, hogy kiszakad a helyéről. A mosoly lehervadt az arcáról.

– Mi?

– Ránéztél és – Lehallkította a hangját, hogy csakis Andris hallja. – aktiválódott a képességed, igaz? Előre láttad a halálát.

Andris szája nagyra nyílt.

– Mi... Mi...

– Előttem nem kell titkolóznod, Andris – mondta Lena mosolyogva. – Különleges képességed van, igaz? Ha olyan ember szemébe nézel, akihez közeleg a halál, előre látod. Fájdalom nyilal a fejedbe és egy pár pillanatnyi látomást látsz.

– Honnan...?

– Ne izgasd túl magad – szólt sietve közbe Lena. – Jesszus, még a végén kinyírlak. Ne aggódj, a titkod biztonságban van nálam. Segíteni akarok. Most inkább aludj, de megígérem, látsz még. Rendben?

Andris nem tudta, mit mondjon. A sokktól remegett, de nem bírt már tovább ébren maradni. Gondolkodni sem bírt. Ezt Lena is észrevehette, mert mosolyogva nézett rá. Ahogy lassan körbevette őt a sötétség, Andris már nem látott mást, csakis őt. Néhány pillanattal később pedig őt sem; elnyelte az árnyék. Lena szavait még hallotta, mielőtt teljesen elvesztette volna az eszméletét:

– Segíteni fogok neked, Andris. A titkod velem biztonságban van.

(2021)