– Andris! Andris! Figyelsz te rám? – Zolf Regő tanár úr rosszalló tekintettel meredt rá. 

– Nem – felelte a fiú. A tanára arca elsötétült néhány pillanatig, majd inkább aggodalom vette át a komorság helyét.

– Értem – mondta végül, majd ismét folytatta a DNS-ről tartott előadását. Andris kedvelte a tanárt. Zolf Regő későhúszas éveiben járó férfi lehetett, sovány testalkatához képest háromszorosan túlméretezett tweed zakót hordott, amely már ötven évvel ezelőtt kiment a divatból. Keskeny keretes szemüveget hordott, körszakálla pedig pont olyan szénfekete volt, mint szigorúan hátrafésült haja. Mintha egy fekete-fehér magyar filmből lépett volna elő, mint a tanár úr. Ő volt az osztályfőnönük már tavaly is és bár rendkívül szigorú tanerőként ismerte meg, aki a maximumot várja el minden diákjától, rá kellett jönnie, hogy figyelemmel kíséri a diákjai életét. 

Lili, Andris egyik osztálytársa – mondhatni, az Évfolyam Madonnája, igazi hollywoodi szépség a szőke hajával és ragyogó kék szemeivel – még korábban valamiért feltűnően bicegett, bár rejteni próbálta. Egyszer azonban egy felsőbb éves véletlenül nekiment, ő pedig elborult, de nagyon csúnyán. Akkor Zolf volt az, aki habozás nélkül a titkárságra vitte és megnyugtatta őt. Minden alkalommal, ha Lili sápadtan, vagy remegve került iskolába – amire túl sokszor volt példa, hogy Andris azt feltételezze, a lány magánéletével minden rendben van – a tanára mindig meg tudta nyugtatni. Az osztályban elterjedt az a vicc, hogy Lili és a tanár között lehet valami affér, bár ezt szemtől szemben sosem mondták volna el neki. Andris nem hitt ebben. Ő is tapasztalta már, mikor 8-ban újfiúként került az osztályba, hogy a tanár nagyon segítőkész tud lenni.

Lili padtársa az örök barátnője, Zselyke volt. Andris már tavaly is szemet vetett a feltűnően szép lányra, bár ez bőven Lena előtt volt még. Hullámos haját bordóra festette és mindig sikerült úgy öltöznie, hogy csinos legyen, de igazából semmit ne mutasson. Egyikük családi helyzetébe sem szívesen gondolt bele, bár lett volna elképzelése, hogy miért van a lány folyton hosszú ujjúban.

Az első padban Tamás hátranézett Andrisra és felvonta a szemöldökét. Mi ez a szemtelenség, baromarc? Andris csak vigyorogva beintett neki és az óra hátralévő részében inkább jegyzetelt. Tágra nyílt szemekkel meredt a jegyzeteire. A Sötét Jelnek és a képességeknek lehet köze a DNS-hez?

A csöngő olyan hangosan és hirtelen szólalt meg, hogy Andris ijedtében földre ejtette a füzetét. Szitkozódva lehajolt érte. Tényleg... mi lehet az eredete a képességnek?  Vajon tényleg csak páraknak van képessége? Mi van, ha mindenki birtokol különleges képességet, csak a többség nem is tudja magáról? Hisz még csak nem is ismeri ezeknek a szupererőknek, varázserőknek a tulajdonságait. Én előre látom mások halálát, Maria pedig... Ő mások érzelmeit tudta befolyásolni. 

– Nem vagy igazán önmagad ma, Andris. – Zolf állt az asztala mellette. A tanára kifejezéstelen szemmel meredt rá, de Andris jó sokszor látta már a férfi tekintetét ahhoz, hogy tudja, hogy mindig így néz. 

– Bal lábbal keltem, tanár úr. 

– Biztos vagy benne, hogy nincs ennél többről szó, Andris? – kérdezte összeszűkült szemmel. Hát hogyne lett volna többről szó! Andris szünet nélkül az apjára gondolt és Vivienmamára, ahogy egymásnak estek tegnap éjjel. Miért...? Látta, ahogy az apja arca állatként eltorzul és megüti az anyját. Miért történt ez? Látta, ahogy Levente felett a dühe veszi át az irányítást. Miért kellett ezt látnom?! Látta...

– Köszönöm az aggodalmát, tanár úr, de tényleg rendben vagyok – felelte Andris. – Ameddig nem tervez röpdogát iratni, az is maradok.

Zolf halványan elmosolyodott.

– Nos, ha szeretnél valamiről beszélni, engem megtalálsz. 

Andris hálásan megköszönte. Tényleg hálás volt érte, hogy a tanára aggódik érte, de mit mondhatna? Hisz ezer dologgal volt tele a feje. Aggodalommal, a szíve összeszorult és olyan félelmet érzett, mint még sohasem. 

Felállt és elindult az alagsorba. Odalent szeretett lenni. A félhomályos folyosó mintha elzavarta volna minden gondolatát és baját. Az odalenti hűvös levegő mindig csitította és néha ő maga is azt kívánta, bárcsak egy repedés lenne az alagsor falán.

Mindig ide jött, ha egyedül akart lenni, ezúttal azonban nem volt egyedül. Ugyanis volt már valaki az alagosorban. Két lányt pillantott meg, nagyjából vele egykorúak lehettek. Az egyik, a magasabb, szőke volt. Sokat mutató ruhája nem rejtette el, hogy egy meglehetősen nagydarab lány volt.  Azonnal feltűnt neki, hogy az ujján jókora gyűrűt viselt; egy hatalmas fekete koponyát. 

És visszakézből arcon vágta a másik lányt, de úgy, hogy a halálfejes gyűrűvel sikerült megütnie. A másik lány világosbarna haja az álláig ért. 

– Hogy merészeltél megalázni engem? – A szőke lány kérdezte. A másik nem válaszolt, csak dühösen meredt vissza a másikra. Az még erőteljesebben szorított rajta.

– Mi ez a nézés, Sipos? Hogy mersz így nézni rám?!

Ismét ütésre emelte a kezét. Andris határozottan megköszörülte a torkát, mire a szőke keze megállt a levegőben. Döbbenten nézett Andrisra. Láthatóan kereste a szavakat, amivel elijeszthetné a fiút. Andris felvonta a szemöldökét.

– Le van húzva a slicced – jegyezte meg. A szőke lány elengedte a másikat és riadtan nyúlt a nadrágjához. Andris megengedett magának egy félmosolyt. – Van, akit könnyű átverni. Mindjárt becsöngetnek, nem akarsz menni?

A lány ingerülten nézett rá. Látszólag mérlegelt, hogy mit tegyen, de végül vicsorogva belerúgott egy utolsót a másikba és határozott léptekkel elhagyta az alagsort. Andris komoly arccal nézett a helyben hagyott lányra. Az arca vöröslött, de a szeme nem. Nem sírt, pedig legalább egy ütést és egy rúgást kapott. Andris elismerően nézett rá. Fáradt tekintettel nézett vissza Andrisra. Feltűnően csinos volt. Fekete cipő volt rajta és szövetnadrág. Felül zöld blúzt hordott, vörösesbarna haja pedig úgy volt vágva, mintha az 1920-as évekből lépett volna ki. A sötétben nem úgy tűnt, mintha sok smink lett volna rajta, de szép arca volt. 

– Kösz.

– Minden rendben? – kérdezte a fiú, inkább udvariasságból, mintsem őszinte érdeklődéssel. A lány nem felelt rögtön, hanem először tetőtől talpig végigmérte Andrist. 

– Élek – mondta végül. 

– Te Nóra vagy, a B osztályból, igaz? – érdeklődött. Ismerte az arcát. 

– Zoé vagyok, a C-ből – felelte a lány, mire Andris vállat vont. Egy ideig csönd volt. Rákérdezzek vagy ne?, töprengett. Végül a kíváncsisága győzött tapintatossága fölött, és így szólt: 

– Ki volt az a csaj? 

– Nincs sok közöd hozzá – felelte Zoé. 

– De mégis... 

– Osztálytársam.

A fiú felvont a szemöldökét. Zoé pedig hitetlenkedve meredt rá. 

– Egy évfolyamba járunk Triboszki, lassan egy éve. – Tudta a vezetéknevét. – Közös óránk is van.

– Nem különösebben érdekel – felelte a fiú – A saját osztályomban is vannak olyanok, akiket meg sem ismernék. Olyan mintha új embereket ismernék meg minden nap.

– Ez szánalmas.

Andris kinyújotta a kezét a lánynak, hogy felsegítse, az pedig el is fogadta. Nekiállt módszeresen leporolni magát. 

– Már becsöngettek egy ideje, tudod? Nem akarsz sietni? – kérdezte Andris. Zoé rápillantott, és felvonta a szemöldökét.

– De igen, úgyhogy ne tarts fel.

– Eddig sem tartottalak! – csattant fel Andris. – És a... barátod? Mit akart tőled?

Zoé valamiért elmosolyodott. 

– Azt hiszem, valóban csak egy barátom, semmi egyéb.

­– Szép kis barátaid vannak, mondhatom. – A lány mindkét orcája piros volt, lábai és kezei remegtek, hajáról pedig árulkodott, hogy rendesen megtépték. 

– Csak nem megsajnáltál? – kérdezte, tettetett hálával a hangjában. Andris figyelmét nem kerülte el a hangnem és igencsak bosszantotta. 

– Nem vagyok érzéketlen – felelte végül – Megütöttek, vagy nem? 

– Kösz, hogy segítettél, de ha legközelebb ilyen lesz, örülnék, ha nem ütnéd bele az orrod – felelte Zoé. Most, hogy tüzetesebben megnézte, Andrisnak feltűnt, hogy mennyire csinosan is nézne ki a lány, ha nem éppen most lett volna megverve. Inge alól egy nyaklánc kandikált ki. Kék szeme valósággal világított a félhomályban.

– Ne kísérjelek el a titkárságra? – kérdezte a fiú. 

– Nem kell, de kösz. 

– Így akarsz felmenni az osztályodba? – A fiú tényleg meglepődött. Nem borították az egész testét kék-zöld foltok, de azért lerítt róla, hogy ellátták a baját. – Legalább megnézettethetnéd magad.

– Az osztályban elegen meg fognak nézni, és már hozzászoktak – felelte a lány. – És veled mi van? Te is rosszul nézel ki. Mint aki mindjárt elhányja magát. 

– Ha így lesz, igyekszem nem rád célozni – biztosította a fiú.

Zoé végül a kezével intett, majd zsebre dugott kézzel elsétált. A fiú tanácstalanul pillantott utána. Rajta legalább tudott segíteni, ez fordult meg a fejében. 

Az anyjára gondolt. Eszébe jutott az a tegnap esti vita a szülei közt és az aznap reggeli párbeszédük is. Ami pedig utána volt, azt elfelejteni sem tudta.

Reggel ugyanis kivételesen az anyjával ment iskolába. Az volt a benyomása, hogy Vivienmama beszélgetni akar vele és hamar beigazolódott. Ugyanis pár perc séta után a nő megszólalt:

– Szeretném, ha a tegnap estéről senkivel nem beszélnél, Andris – mondta. Nem nézett a fia szemébe. Andris szó nélkül bólintott. – És azt is szeretném, ha nem ítélnéd el aput ezért, rendben?

– Nem terveztem – felelte közönyösen a fiú. Vivienmama megállt és végre valahára belenézett a szemébe.

– Komolyan beszéltem! Apu... Sose mondta neked és mindent megtett, hogy ne is vedd észre. De ő keményen ivott, mielőtt megismert volna engem. Nem bírta feldolgozni Angélamamát. Nekem ezt mondta, de őszintén azt hiszem nem is akkor kezdte el.

Andris fiatalon is tudta, hisz mindig meglátszott az apján, ha részeg. A szokottnál is türelmetlenebbé vált és nagyon könnyen eljárt a keze. A fiú pedig még nyolcévesen is úgy gondolta, hogy ezt az ital teszi vele.

– Miután Vásárhelyre költöztünk, rá tudtam venni, hogy leszokjon róla. Majdnem egy évébe telt – mondta Vivienmama óvatosan. – De megcsinálta. Megcsináltuk. De most ami Marosfői Mamával történt, azt nem... kérlek, Andris. Ne haragudj apura, rendben? Andris? Mi baj? Nagyon sápadt vagy.

Nagyon sápadt is volt. A fiú szinte egy szót se fogott fel ebből az egészből, tágra nyílt szemekkel meredt maga elé és remegni kezdett.

– Mi baj, Andris? 

– Jó... jól vagyok. 

Nem volt.

Vivienmamán ugyanis rajta volt a Sötét Jel. Maga előtt látta, ahogy áll a nappaliban és Vivienmama holtan fekszik a földön és a holtteste mellett látja a saját zokogó énjét... Az óra éjfelet mutatott. 

2011. november 11-e volt.