Íme az 6-7. (🙃) fejezete a könyvnek, ahol az egyik legfontosabb szereplő jelenik meg! 

 Az egyszerre történő megosztásnak a 7. fejezet rövidsége az elsődleges oka, valamint hogy illusztrációt csak hozzá készíttettem. Élvezzétek így is!

A fejezet meglehetősen explicit képeket tartalmaz, mindemellett erős szexualitás jelenik meg benne. Óvatos megközelítést javaslok!

6. fejezet - Gyülekező fellegek 

Rengetegen voltak a strandon. Nem is véletlenül; a hőmérséklet bőven harminc fok fölött volt, noha beköszöntött a november. Csíkszeredában ilyen még soha nem fordult elő.

A medence kisebb volt, mint amire Andris emlékezett, de a vízicsúszda legalább nem okozott csalódást. Legalább három méter magas volt és olyan széles, hogy egyszerre öten is csúszhattak. Ahogy az várható volt, mindenki ott lebzselt körülötte. Andris és Lena is sorra egymás után csúsztak le, hogy aztán ismét a hideg vízben lubickolhassanak.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyit fogsz csúszni. Azt hittem, tériszonyos vagy – jegyezte meg Lena gúnyosan. 

– Mi mást gondoltál még rosszul rólam? – kérdezte kuncogva a fiú. 
Lena ebben a pillanatban mászott ki a medencéből. Andris nagyot nyelt, ahogy rápillantott a lány nedves felsőtestére, majd elfordult. A lány bikinije mintha ott se lett volna, mellét és ágyékát még úgy-ahogy eltakarta, de fenekét szinte egyáltalán nem.

– Tizenhét éves létedre olyan vagy, mint egy gyerek – vetette oda neki. Lena elnevette magát.

– Ezt már sokat hallottam – mondta a lány. Egymás mellett, lassan, ráérősen lépdeltek felfelé a csúszdához.

– Tényleg? – Andris őszintén meglepődött. Ő maga sem tudta igazából, hogy miért. Talán mert Lenát soha nem látta senki mással, soha nem beszélt a barátairól, vagy az ismerőseiről, így azt is nehéz volt elképzelni, hogy valaha is szóba állt volna mással (egyszer látta telefonálni, de sosem kérdezett rá, hogy kivel). – A testvéred?

Lena nem válaszolt. Felértek a csúszda tetejénél lévő kis, kemény padlójú teraszra, viszont a lány nem csúszott le, helyette a terasz oldalát díszítő korlátra támaszkodott és lenézett. Andris kíváncsian lépett mellé, és óvatosan feltette a kérdést:

Lena összeszorította a fogait. Felkönyökölt a korlátra és lenézett a medencére, amiben korábban még ő is úszott. Andris pillanatról pillanatra jobban aggódott, hogy olyan emlékeknél tapogatózik, ahol nem kéne.

– Sosem meséltem el, hogy halt meg, mi? – kérdezte végül Lena. Andris felkapta a fejét. – Jónéhány éve. Említettem, hogy árvaházban nőttünk fel.

Andris bólintott. Lena mély levegőt vett és folytatta.

– Egy kis faluban nőttünk fel. Szerettük, igazán a miénk volt. – Mint Marosfő. – Ám a szüleink idejekorán meghaltak. Én és Maria árvaházba kerültünk, de egy olyanba, ami mindennél szörnyűbb volt, amit el tudsz képzelni. Vertek minket. Mariának pedig akkor kezdett el kialakulni a képessége.

Andris óvatosan átkarolta a lányt. Az a vállára hajtotta a fejét.

– Az a hely egy börtön volt. Egy rohadt börtön. Volt rajtunk kívül vagy négy árva még ott. Hárman vigyáztak ránk, egy nő egy férfi és a gyerekük. Étel nemigen jutott ránk, ami volt, az férges volt. Ha pedig kihánytuk, megvertek minket. A körülmények élhetetlenek voltak. Én, a nővérem és még páran úgy döntöttünk, világgá megyünk. Megpróbáltuk elhagyni az árvaházat, ám a férfi az útunkat állta. Viszont nekünk már elegünk volt a zsarnokoskodásaikból és rátámadtunk. A falhoz vágta a nővéremet. Azonnal meghalt.

A hangja megbicsaklott, ahogy beszélt. Andris levette róla a szemét és szomorúan lepillantott a medencében önfeledten ugrándozó gyerekekre. Mind vidámak, mert nekik még voltak szüleik, és éltek a testvéreik. Hálásak lehetnek érte, gondolta Andris. Jelen pillanatban ő is hálát adott Istennek, hogy amikor hazamegy, a szülei várnak rá otthon és nem egy üres lakás. Nem árvaház, hanem az otthona. Határozottan magához ölelte Lenát. A lány megrezzent, de nem húzódott el. Végül is elmosolyodott és erőltetetten nevetni kezdett.

– Na, érted már, miért nem meséltem korábban magamról, mi? – kérdezte. Jól láthatóan zavarban volt, mintha kicsit röstellné, hogy ennyi mindent megosztott magáról. A kezei enyhén remegtek, ahogy játékosan oldalba könyökölte a fiút, aki azonban megértően nézett rá.

– Lena, sajná… – kezdte, de a lány láthatóan befejezettnek nyilvánította a beszélgetést ugyanis se szó, se beszéd, lökött egyet a fiún, aki az egyensúlyát elveszítve ráesett a csúszdára, ahonnan egyenes út vezetett a medencéig. Fejjel lefelé érkezett, és hirtelen merült alá a víznek. Néhány másodpercig kétségbe esve kapkodott, mire vissza tudott fordulni. Levegő után kapkodva dugta ki a fejét a vízből.

– Meg akarsz ölni?! – kiáltotta fel a lánynak, aki azonban már utánaugrott, ugyancsak fejjel előre. Egyenesen a fiúnak száguldott, és minden további nélkül nekiütközött. Andris immár másodjára került fulladásközelbe a lány miatt, viszont ezúttal eszébe sem jutott lélegezni. Lena szája ugyanis az övére tapadt. A szívverése a háromszorosára gyorsult.

Lena lehámozta az ajkait az övéről, és egy rövid szót mondott. Andris a víz alatt nem hallotta, viszont így is tudta, mit mond. Köszönöm.

Mikor előbukkantak a víz alól, mind a ketten levegő után kapkodtak. Andris lassan az ajkához érintette a mutatóujját.

– Igazad volt. Mi lenne, ha még mesélnék máskor is magamról?

– Örülnék neki. – Andris rég volt ennyire boldog. Nagyjából két óra múlva, amikor elindultak hazafelé, még mindig úgy érezte, mintha repülne.

Ahogy a nap lassan a horizont alá bukott, Andris és Lena csendesen sétáltak a parkoló felé. Lena nem hozott váltásruhát, csakis a bikini volt rajta, Andris ezt nem bánta. A medence zaja még mindig a fülükben csengett, de most már csak halk háttérzajként kísérte őket. Az utca lámpái kezdték elnyerni világosságukat, tompán megvilágítva az utat.

Andris és Lena mellé érve egy kósza szellő borzolta fel a levegőt, finoman megrebbentve a fák leveleit. Andris néha-néha oldalra pillantott Lenára, aki csendben lépkedett mellette. Érezte, hogy a lánynak szüksége van erre a csendre, hogy feldolgozhassa az emlékeit, és ő is csendben maradt, tiszteletben tartva Lena érzéseit. Hirtelen Lena megállt, és Andris is megtorpant. Lena a távolba meredt, egyenesen előre, mintha valami fontosat látna, ami csak neki tűnik fel.

– Nézd – suttogta Lena, és egy kis mosoly játszott a szája szélén. Andris a jelzett irányba nézett, de először nem látott semmi különöset. Aztán észrevette: egy játszótéren, nem messze tőlük, egy kisgyerek hintázott, nevetése visszhangzott a környéken. Mellette egy fiatal anyuka állt, szeretetteljesen figyelve a gyermeket.

– Néha irigylem őket – mondta halkan Lena. – Az egyszerű dolgokért. Azért, hogy boldogok lehetnek, hogy van valaki, aki figyel rájuk, aki szereti őket. Andris szorosabban fogta meg Lena kezét.

Beültek Lena kocsijába és a lány elindult.

– Én amúgy bruuutál éhes vagyok – mondta Lena. – Van otthon pizzám. Sietsz haza?

Andris az órájára nézett.

– Még van időm.

– Okézsoké!

Ahogy Lena beindította a kocsit, a motor halkan duruzsolt, és lassan kigördültek a parkolóból. A város éjszakai fényei lassan kibontakoztak előttük, a forgalom pedig csillapodott, ahogy az esti órákban a legtöbben már otthon voltak. Andris az ablakon keresztül figyelte az utcákat, míg Lena ügyesen manőverezett a kanyarok között.

– Melyik pizzát szereted a legjobban? – kérdezte Lena harsányan.

Andris belenézett Lena sárga szemeibe. A lány csak egy pillanatra nézett el az útról. Nem volt rajta a Jel. Életem végéig ezt kell figyelnem?

– Nehéz választani – gondolkodott el Andris. – Talán a pepperonis a kedvencem.

– Az extra sajtos! – rikkantotta Lena nevetve. – Az a legjobb!

A beszélgetés könnyed és felszabadult volt, a korábbi komoly téma súlya lassan elhalványult a kettejük között. Ahogy közeledtek Lena háza felé, Andris kezdte egyre inkább otthon érezni magát a társaságában. Lena háza egy csendes utcában állt, messze a város zajától. Ahogy leparkoltak, Lena kiszállt a kocsiból, és intett Andrisnak, hogy kövesse.

– Gyere, remélem, tényleg van otthon pizza – mondta Lena ravaszul mosolyogva, miközben kinyitotta az ajtót.

– A végén még azt fogom hinni, hogy nem is csak a pizza miatt hívtál meg.

Lena rákacsintott. Egy kis harmadik emeleti lakáskában lakott, belülről szűk és nem éppen otthonos. Csupán két szobából állt, matrac volt ágy helyett és olyan rendetlenség uralkodott ott, amit Andris rég látott. Lena nem zavartatta magát, csak a hűtőhöz lépett és kutatni kezdett benne.

– Megtaláltam! – jelentette be büszkén. – Az extra sajtos!

Andris nevetve nézte, ahogy Lena ügyeskedett a konyhában, hogy felmelegítse a pizzát. Néhány perc múlva már mindketten a nappaliban ültek, egy-egy szelettel a kezükben.

– Szóval – kezdte Andris, miután egy nagyot harapott a pizzájából. – Tudta irányítani az érzelmeket. Ez mit jelent?

Lena egy pillanatra megállt, majd lassan letette a pizzáját. Andris észrevette a szomorúságot a lány szemében, de Lena mély levegőt vett és válaszolt.

– Maria képes volt irányítani az emberek érzelmeit. Tudta, hogyan nyugtasson meg valakit, vagy éppen hogyan tegyen valakit dühössé. Sokszor segített nekem, amikor elviselhetetlen volt az árvaházban. De amikor megölték… – Lena hangja elcsuklott. – …akkor minden összeomlott bennem.

Andris nem tudott mit mondani, csak csendben figyelte Lenát, aki lassan összeszedte magát és folytatta.

Andris szorosan megfogta Lena kezét, és érezte, hogy a lány hálás a gesztusért. Ahogy csendben ültek egymás mellett, Andris szívében egy újfajta elköteleződést érzett Lena iránt. Tudta, hogy mindig ott lesz számára, bármi történjen is.

A pizza lassan elfogyott, és Andris már készült indulni, amikor Lena megkérdezte:

– Andris, maradsz még egy kicsit?

Andris elmosolyodott és bólintott.

– Persze, szívesen maradok – mondta.

Lena megcsókolta a fiút, de úgy, ahogy még soha. Kezével elkezdte kigombolni Andris nadrágját, a fiú pedig megfagyott. Nagyot sóhajtott, érezte, hogy el van pirulva. Ő kezével Lena bikinialsójához nyúlt és lassan elkezdte lehúzni azt.

. . .

Késő este ért haza. A szülei azt mondták, tízre legyen otthon, de annyira megbabonázta Lena meztelen testének a látványa, az érzés és a tudat, hogy mit csinálnak, hogy mire észbe kapott, éjfél is elmúlt. Remélte, hogy rég mélyen alszik mindenki otthon, de nem volt szerencséje.

A kulcsot halkan fordította el a zárban, ám amint kinyitotta az ajtót, nem sötét fogadta. Az előszoba fényárban úszott. Az anyja karba tett kézzel ült az ebédlőasztalnál. Vivienmama fáradt volt, szemei vöröslöttek és szigorúan nézett rá.

– Hol jártál eddig? – kérdezte remegő hangon. – Azt mondtam, tízre legyél itthon.

Andris sóhajtott.

– Bocsi, mami. Elnéztem az időt – mondta. – Na, nem kell azért sírni...

– Ne is számíts rá, hogy egyhamar elengedlek téged akárhová is! – dörrent rá az anyja. – Menj fel, feküdj le aludni! Most!

Andris sóhajtott és jóéjt kívánt. Ám az anyja nem mozdult, továbbra is feszülten figyelte az ajtót, mintha nem Andris lenne az egyetlen ember, aki késve érkezik haza.

– Apa sincs itthon?

– Nem – felelte a nő remegő hangon. Andris hirtelen megértette, miért sír az anyja. Eszébe jutott az apja, ahogy viszkispohárral várja őt az ebédlőben. Na ne... megint elkezdett...?

Nemsokára kulcs zörgése ütötte meg a fülüket. Leventének csak harmadjára sikerült beletalálnia a kulcslyukba és halk szitkozódással kinyitotta az ajtót. Nem kicsit volt részeg. A lendülettől szinte el is esett, egy fogasban támaszkodott meg. Erővel visszalökte az ajtót.

– Ti mérnem alsztok? – kérdezte. Vivienmama felállt és kiabálni kezdett.

– Megígérted! Megígérted, hogy soha, hogy soha többé nem iszol! – üvöltötte. ­– Hazaállítasz éjfélkor? Azt kérdezed, miért nem alszunk?! Hát egyikőtök sem képes megtartani a szavát? Majd Vivien nem aggódja halálra magát utánatok, nem igaz? Vagy ha mégis, akkor kit érdekel? Kit?!

– Jolvan, nyugi szvem. – Levente megpróbálta átölelni a feleségét, de az ellökte.

– Hozzám ne érj! Bűzlesz az alkoholtól! Nem ihatsz többet, érted?! Határozottan megtiltom, hogy valaha is igyál!

Viszont az apjára már nem hatottak az észérvek. Az arca elkomorult és hasonló hangnemben felelt.

– Nekemte nemondmeg micsinájjak! – dörrent a feleségére. – Nemvagy az anyám! – Andrisra nézett. – Te meg még mé nem vagy ágyban?! Nyaklevest akarsz?!

Andris legszívesebben sarkon fordult volna, hogy a szobájába meneküljön.

– Mégis miért ne lehetne itt?! – csattant fel Vivienmama. – Ugyannyi joga van hozzá, mint neked itt lenni, te alkoholista, te...

– Elhallgass végre, te kurva! – Levente keze hamar mozdult. Arcon ütötte a feleségét és az arcára azonnal kiült a szörnyű szembesülés, hogy mit tett. Andris döbbenten nézte a jelenetet, ahogy Levente a felesége után ugrik. – Bocsáss meg nekem... Bocsáss meg! Bocsáss meg!

Mindketten sírtak. Levente már józan volt, bűntudat és önutálat jelent meg az arcán. Vivien gyűlölködve lökte el magától a férfit, de végül megadta magát és visszaölelte őt. Andris pedig állt egy helyben tágra nyílt szemmel és hirtelen fogalma sem volt róla, mit kellene csináljon. Menj már innen! Hátra sem nézett, ahogy felrohant a szobájába.

7. fejezet – Töréspont

Úgy, ahogy volt, meztelenül aludt el. 

Az éjszaka csendje lassan körbefonta Lenát, ahogy az álom világába süllyedt. Az álmai kuszák és zaklatottak voltak. Egy régi, kopott épületben járt. Egyik ajtó mögött Andrist találta, aki egy sötét szobában ült és mosolygott rá, mintha régóta csakis őrá várt volna. Lena szíve összeszorult, de még az álomban is próbált hideg maradni.

Hirtelen egy hang rántotta ki az álomból. Megrezzent, és kinyitotta a szemét. A szoba hajnali fényben úszott, a levegőben még mindig ott volt a pizza és a sör illata. Andris nem volt sehol. Még mindig hevesen vert a szíve.  

– Ne érezz – mormolta magának, mintha a szavak segíthetnének megtalálni az egyensúlyt. Igen, a fiú csak egy eszköz. Számtalan férfival volt már dolga, pont egy gyerek az, aki megfogja magának? Pont az a gyerek, akire szükségük van? Ez akár jó is lehet, vélte. Később még hasznát vehetjük. Az érzései hát nem hátráltatják... de mi van ha mégis? Hisz Andris kell nekik. Nem neki, nem csak neki. Marci egyenesen lenézi őt majd, ha megtudja. Nem leszek olyan ostoba, hogy elmondjam neki. 

Ugyan mit elmondani neki? Hisz ez csak egy fellángolás. Heves volt az éjszaka. Mit tudom én.  

Felállt és nyújtózkodott, majd a fürdőszobába indult. A hideg csempén mezítláb lépdelve próbált tiszta fejjel gondolkodni. A tükörbe nézett és látta az arcán a zűrzavart. 

– Csak tedd, amit tenned kell, szarj az érzésre – mondta magának, de a szemeiben ott tükröződött a bizonytalanság. A víz zajosan folyt a csapból, ahogy megmosta az arcát.

A konyhába ment, hogy kávét főzzön. A kávé lassan csepegett a kannába, Lena pedig az ablakon át bámulta az ébredő várost. Az utca lassan megtelt emberekkel, akik a napi rutinjukat végezték, mintha semmi sem történt volna.

Elindultam.

Marci hát útnak indult. Nincs visszaút. Hirtelen nagyon azt akarta, hogy Andrist valahogyan megmentse. Nem csak magától, hanem ettől az egész szartól, amibe belekeverte őt.

Pénztárcájából elővette Maria fényképét. A kislány kilenc éves volt, amikor készült. Gondoltalanul grimaszolt bele a kamerába kishúgát kézen fogva. Lena akkor még csak hét volt és szerelmes áhítattal nézett a nővérére. 

– Helyesen cselekszem?

Mintha ez érdekelné. Mit számít mi a helyes? A térképről rég lementek rég, a határt átlépték. Eleget tettek már, mindhárman ahhoz, hogy büszkék lehessenek arra az emberre, akivé váltak, de a helyest már rég elengedték. Mi a helyes? Ha békén hagyom Andrist, szenved. Ha nem hagyom békén, szenved. Ha továbbra is hazudok neki, a szívem kettészakad. Ha nem, akkor elárulom a családomat. A szívem kettészakad.

Megvetően ciccegett. Már tényként gondolt rá, hogy érez valamit Andris iránt. Csak a képessége kell, ő nem, Lena. Ne legyél egy érzelgős picsa.

Lena mély levegőt vett, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Az érzések hullámvasútján lovagolva egyre nehezebb volt összpontosítania. Kellett egy terv, egy tiszta irány, amit követhet. Az ajtó előtt állt, készen arra, hogy szembenézzen a valósággal. A kávé illata végigkúszott az orrán, visszahozva őt a jelenbe. Gyors mozdulatokkal felöltözött, próbálva összeszedni magát. 

Maria ezt nem akarná. Hirtelen ez a gondolat villant át a fején, noha évek óta ott motoszkált benne. Olyan mélyre elnyomta, hogy előbányászni sem tudta volna. Miért jött elő éppen most? Maria ezt nem akarná. 

– Hát mit akarsz, Maria?

Jól tudod, mit akart. Békét. Szeretetet.

Lena dühös lett. 

– Ezt az egészet érted teszem.

De nem, igaza volt Andrisnak, amikor önzőnek nevezte őt. A fiú szinte pótolni kezdte neki a lányt. Ez ostobaság, hisz hány képességessel találkozott idestova élete során? Ötven? Száz? Éppen ez a fiú? 

Ökölbe szorult a keze. Tudta jól, hogy túl közel került hozzá. Megkedvelte és ez rég rossz. Muszáj lesz ez ellen tenni valamit. Tudta, mit kockáztat, hisz nem véletlenül bízták meg, hogy elcsavarja a fejét, de az sokkal jobban veszélyeztette a tervet, hogy ő is többet érez. 

Megcsörrent a telefonja. Dominic hívta. Régi, képességes barátja, sokszor volt már segítségre. Mit akarhat? Talán talált egy képességes, akit a tata nem vett észre. 

– Hogy ityeg? – szólt bele vidáman. – Ha egy második menetet akarsz, rád mindig nyitott vagyok, szivi.

– Láttam Wenderlichet. 

Dominic két szót mondott, de Lenának ennyi is elég volt hozzá, hogy az arcára fagyjon a mosoly. Mi?! Hogy?! 

– Mit mondtál?

– Szinte biztos vagyok benne. Most a Hargitán van, egy kis kunyhóban, ugyanazt csinálja, mint régen. Pontos koordinátákat is megosztok majd később. 

Lena szóhoz se jutott. Düh éledt benne, hét év haragja és gyűlölete jött a felszínre. Úgy érezte, darabokra tudná törni azt a mobilt a kezében. Előtte lebegett Wenderlich arca. Megölöm... Megölöm...

– Értem. – Meglepően nyugodtnak csengett a hangja. – Majd hívlak.

Azzal kinyomta. A telefont nemes egyszerűséggel félredobta, majd a konyhaasztalra könyökölt. Belemarkolt a hajába és tágra nyílt szemmel meredt maga elé. Megölöm, megölöm... Felüvöltött, és egyetlen mozdulattal lesöpört mindent az asztalról. Megölöm! Tányérok és poharak szilánkokra törtek, a kéztörlő tartó messzire repült a falnak. Könnyek szöktek a szemébe és térdre rogyott.

Baszottul siess, faszos, mert helyzet van!

(2024)