A rozsdafa

Anno 2020-ban az első novellám volt a Rozsdafa. Valamiféle pályázatra íródott, azt hiszem, a környezettudatosság volt témának megadva. Az akkor semmit nem nyert, úgyhogy egészen nyugodtan ki tudom rakni, élvezzétek!

Andris, oldalán Bálinttal és Leventével, karjaikban fejenként egy-egy kólával megrakodva lépkedett az avarral ellepett talajú erdőben. Délután volt. Rövidujjús időszak volt, azonban a szél fújt. A fiúk hahotáztak, sűrű gesztikulációval párosították harsány stílusukat.

Az erdő közepén egy nagy fa állt, magasabb, mint a legtöbb társa az erdőben, és szélesebb is. Általában terebélyes koronája ritkulni kezdett az ősz közeledtével, de még így is lenyűgöző látványt nyújtott, kérgét azonban oda nem illő, az összképen rondító fekete foltok borították. A fiúk ennek a fának a tövébe ültek le. Ez volt a törzshelyük, a Rozsdafa, amit ők neveztek el így. Kólájukat szürcsölve, egymást túlkiabálva folytatták az előbb is mesélt történetüket. Bálint az eddig zsebében pihenő bicskával serényen döfködte a kérget. A középen ülő Andris belenyúlt pulóvere zsebébe, és egy kis papírdobozt elővéve megszólalt:

– Kértek cigit? – Mikor a két fiú elutasította, Andris csalódottan nézett rájuk. – De nyuszik vagytok!

Leventét könnyebb volt rászedni, és ő is és Andris is vettek egy-egy szálat. Levente, miután beleszívott, fulldokolva, prüszkölve nyögte ki:

– Ez borzalmas volt!

Andris vállat vont, és beleivott a kólájába. Levente nem volt hajlandó elszívni a szálat, helyette, hogy eloltsa, az égő papírrudat összenyomta a Rozsdafa kérgén – egyenesen ott, ahol egy másodperccel ezelőtt Bálint bicskája volt.

– Hé! Majdnem megperzselted a késemet – mondta duzzogó hangon a fiú. Andris sem volt boldog: - Ráadásul így elpazarolni egy cigit…

A következő negyedóra ebben a hangnemben telt el. További két cigaretta végezte a fa kérgében, Bálint pedig, különös elfoglaltságként, továbbra is döfködte a fát. Mondanám, hogy nemsokára úgy nézett ki a kéreg, mintha Bálint végigszurkálta volna, de igazság szerint, addig is úgy nézett ki. Mikor a fiúk induláshoz készülődtek, a kólás alumíniumdobozok összegyűrve landoltak a Rozsdafa tövében, a fiúk pedig elindultak haza.

A Rozsdafa pedig ekkor fellélegzett. Fájt neki mind a három cigi, amit belényomtak, de bizony megérezte ő az oldalát döfködő, barátságtalan kést is. Minden délután ez volt. Gyakran volt olyan, hogy többen is jöttek, nem csak ők hárman, ez pedig egyet jelentett: még több benne elnyomott cigarettacsikk, és még több szemét. Mikor a fiúk először jöttek, mondták:

– Ez úgy néz ki, mintha rozsdás lenne!

A Rozsdafa pedig ezek után büszkén kihúzta magát: ő bizony a Rozsdafa. Nem tudta, mit jelent, de nem is számított. Ő volt a Rozsdafa. Egy fának nincs neve, legalábbis legtöbbször. A Rozsdafa pedig örült, hogy neki van. Ő volt széles e Földön az egyetlen Rozsdafa, ezt pedig senki sem vehette el tőle. Nemsokára azonban azt kívánta, bárcsak lenne egy egyszerű fa, mert úgy érezte a Rozsdafa-lét nem kitünteti, hanem megbélyegzi: szó szerint! Három darab hengeralakú alumíniumdoboz és ugyanennyi, kicsi fehér rúd volt előtte összetaposva, úgy roncsolták az összképet. Két doboz piros volt, a harmadik kék. Az utóbbi mintha nem lett volna teljesen üres, ugyanis valami barna lötty folyt rá a Rozsdafa gyökerére. Remek, gondolta. Most állhatok megint a szutyokban.

Nem tetszett a sötét lé, ami kifolyt a dobozból. Ragacsos volt és büdös. Megpróbálta felemelni a gyökerét, hogy arréb lökje a dobozt. Nem sikerült. Sosem sikerül. Csiripelést hallott: madarak jöttek, sok madár. Szerette a madarakat, azok nem égettek és szurkáltak, és szépen énekeltek. Olykor szóba is elegyedtek vele, bár erre gyakrabban volt példa tavasszal, amikor lombkoronája dúsult és nem ritkult. Persze, olykor ősszel is csiripeltek neki. Ezen a napon is:

– Mi újság barátom, Rozsdafa? – csiripelte a Kék Cinege, aki igencsak elemében volt, úgy repült, mint akinek ez az utolsó alkalom erre az életében.

– Ne is mondd, Kék Cinege – sóhajtott a Rozsdafa – Megint itt voltak. A fiúk.

A Kék Cinege rászállt a Rozsdafa egy alsóbb ágára, és elgondolkodva nézett rá.

– Látom.

Hümmögött még egy ideig és a fa nem tudott mit kezdeni ezzel. A Kék Cinege hamar megszólalt:

– Sajnos nem tudok semmit tenni ez ellen, de azt a vasdobozt elviszem onnan, ha gondolod.

– Azt megköszönném – sóhajtott boldogan a fa, és szélesen elmosolyodott. Ezt szem nem láthatta. A madár nem kis erőlködés közepedte volt csak képes felcsípni csőrébe a kólásdobozt, amit a Rozsdafa is szomorúan nézett. Bárcsak lenne szárnyam… Akkor elrepülhetnék. Bár… talán mindenkinek megvan a maga helye. Ha én madár lennék, akkor egy madár, talán pont Kék Cinege, az Én Kék Cinegém válna a Rozsdafává.

– Hírek jönnek nyugatról – mesélte a madár erőlködés közben – Ritkul az erdő. A Nagyok jönnek, hatalmas fejszékkel, meg Berregőkkel is.

– Ha szerencsém van, engem is kivágnak.

A Rozsdafa nem volt benne biztos, hogy ha kivágják, akkor meghal, mint az emberek. Ő néha embereknek hívta a Nagyokat, mert hozzá képest nem voltak nagyok, és hallotta, hogy ők ennek tartják egymást. Mikor ezt megemlítette a Kék Cinegének, ő csak csóválta a fejét.

– A Nagyok azok Nagyok. Nem kell túlgondolni.

Rozsdafa még órákkal később is, mikor már besötétedett, a Kék Cinege elment és a kólásdobozt is arréb cipelte, hogy a lé ne folyjék gyökerére, gondolkodott. Vajon miért pont vele történik mindez? Annyi más fa van itt, miért pont neki kell lennie a Rozsdafának? Rozsdafának lenni nem kiváltság, hanem átok. És a Rozsdafa gyűlölte az átkokat. Belegondolt, hogy mi lenne a jobb? Ha a Nagyok vágják ki, vagy ha a fiúk továbbra is délutánról délutánra eljárkálnak ide. Végül némi gondolkodás után arra jutott, hogy lehet jobban járna, ha kivágják.

Lassan betölti a százötvenedik életévét, és úgy emlékezett, ő mindig is boldog Fa volt. Egy egyszerű fa. Minden fa szeretne kitűnni a tömegből, de mindegyik valahol örül is neki, hogy ő csak egy fa. Alig több, mint egy évig volt Rozsdafa, de ez az időszak igencsak rányomta a bélyegét az egész fa-életére. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette vágott neki az éjszakának, és rettegve várta, hogy a nap holnapba váltson. Minden éjszaka rettegve várta a holnapot.

De a holnap mindig eljött.

(2020)